Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - B. Juhász Erzsébet: Czakó Gábor: +
1954-ben, harmincöt éves korában fejezi be a Mostoha éveim-et. A garabonciás diákot 1965-ben, az Esztert 1964-ben. Az Eszter valahol egybefoglalása az elveszett tündéri gyerekkornak és a kiegyensúlyozott férfikornak. Eszter az elérhetetlen, az örök vágyakozás, és az egyensúlyra törekvő férfi tiltakozása a rendetlenség ellen. Az Eszter könyve című verseskötetet is tartalmazza a harmadik könyv, a versek 1947-ben láttak napvilágot. Itt már felismerjük, halljuk azt a sajátos költői hangot, amelynek magyar elődei vannak, de amely egyértelműen Végh Györgyé. És még valamit: az ezer oldal könnyedén olvasható, mert stílusa a beszélt nyelv minden mesterkéltség nélkül, ha szelíd lírával szól éppúgy, mintha a harag, a jogos harag kitörése csap ki belőle, de akkor is, ha a költészetről meditál, vagy éppen verset ír. Mikor letesszük a könyvet, úgy érezzük, a költőben nemcsak az érett, kiegyensúlyozott férfit ismertük meg, hanem a szelíd kisgyermeket is, aki valaha volt és akit épen megőrzött magában. Czakó Gábor új könyve novellafüzér ugyan, de mégis eddigi műveit, alkotó pályája meghatározó attitűdjeit tekintve egységre, szintézisre törekvő kötet. Hivalkodó különösségét már a cím is, + tüntetőén jelzi. S ki-ki úgy oldja fel, úgy olvassa a címet, ahogy neki tetszik. Számunkra első látásra a „Kereszt” kínálkozott, mint ösztönös feloldása ennek a többértelmű jelnek. A könyv elolvasása után ki kell tartanunk az első olvasat mellett, mert Czakó mondandója a szimbolikus értékű jelet — legalábbis számunkra — a következő tartalommal ruházza fel: az ember örökös keresztje, amíg élete tart (esetleg beleértve az önként választott halált is) létezésének felelőssége. Az ember „ ... a maga szellemi szintjén kívül keresi a boldogulását, aztán a vak körülményeket és föltételeket vádol kínjában: hol erősebb parancsért könyörög, hol több szabadságért, jogokért és korbácsért; inkább öngyilkos lesz, szolga, fasiszta vagy alkoholista, hogysem befelé kelljen tekinteni, és igazi döntést, felelősséget, szenvedést merjen vállalni.” A lehetőség — bár számos kínálkozó alternatíva közül ki-ki jelleme, etikai normája szerint választ, illetve fogadja el a könnyebb vagy a nehezebb, az egyszerűbb vagy a bonyolultabb utat — valójában egyetlen konkrét megoldást jelenthet csupán. Később eszerint érheti utol az embert a lelkiismeret szava, az üresség, az unalom döbbeneté, az önámítás lapos, tartalmatlan nyugalma, de ez elől a felelősség elől senki sem térhet ki véglegesen. A cselekmény, az egymás mellé rendelt történetek füzére, ennek az etikai gondolatnak a jegyében — sorspéldázatokként — formálódik. A töredékes történet szálai kusza, szövevényes térképét rajzolják meg ezeknek az utaknak, amelyeknek csak formális kereszteződés-pontjai az olyan tények, hogy melyik szereplő ismeri a másikat, s hogy az események hogyan kapcsolódnak egymásba. A valódi érintkezési pontok a felvonultatott szereplők tipizálásában, gondolataik, magatartássémáik, érték-, érdek-, s előítéletrendszerük azonosításában, összehasonlításában, végleges szembeállításában rejlenek. Czakó modellje ebben a bizonyítási eljárásban az alkotó művész felelősségét mutatja be. Szereplői szobrászok, akik közül Arcz János és Oroszlán János képvisel két szélső, merőben ellentétes alkotótípust. Arcz autodidakta művész, nem tanulta a szobrászatot, egyetlen lehetősége a várad! képzőművészkor lett volna, ahonnan elüldözték, magától faragta tehát lenyűgöző szóbrait, önként lett remete a hegyolKASSÁK LAJOSNÉ Czakó Gábor: 103
