Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XXIII. (életrajzi esszé)
az anyaország sem látja tisztán e háborúnak és a háborúban való részvételünknek célját, értelmét”, márpedig „háborút viselni a háborús oél átérzése nélkül nem lehet”. Nagy baj, mondja, hogy „nem gyűlöljük sem a bolseviz- must, sem ezen keresztül az ellenségünket, az oroszt”, pedig enélkül „nem lehet követelni rámenést, szívósságot, kegyetlenséget”, ami pedig „nélkülözhetetlen előfeltétel” a korszerű háborúban is. Megállapítja, hogy „a harcos nem bíziik fegyvereiben, általános tünet, hogy még a puskát is alig használják”. Az is baj, hogy „a kivonult hadsereghez behívottak zöme ma is, mint a korábbi mozgósításoknál, a nincstelenek, parasztok és kisemberek tömege” — és „ennek kihatását nem szabad lebecsüljük, ha nem akarunk a tűzzel játszani”. Ilyen hát az a „katonaanyag”, amelyet Österreicher hadnagynak és társainak fel kell készíteni az elkövetkező „új honfoglalásra”. Sokan lehettek, akik igen egyszerűen tették túl magukat mítosz és valóság különbségein. Bárczy Jánost idézem megint: „ ... néhány fiatalabb, üresfejű tiszttársam, hogy az idősebb tiszteket jókedvre derítse, elővezetett egy-egy újonnan felfedezett ,csodabogarat’, ezekkel bizonyos, előre bedresszírozott produkciót csináltattak, hogy azután mindenki szélesen hömpölygő ,kincstári röhejjel’ honorálja a nagyszerű szórakozást.” És a többiek? A kevésbé léhák, üresifejűek? Kádár Gyula írja, hogy 1944. februárjában, a hitleri főhadiszállásról hazafelé, Szombathelyi a breslaui állomáson nézegette szalonkocsija ablakából a szabadságra induló német katonákat, és egyszeresek odaimtette őt magához: „Nézd ezeket a katonákat, nézd ezt a rendet... Hát elveszítheti az a nemzet a háborút, amelynek ilyen katonái vannak? Nem és nem! A magyar katonák, ha szabadságra mennek, részegek, ordítoznak, fegyelmezetlenek; a német igazi katona, csak győzhet.” Aki mondja, az a honvéd vezérkar főnöke, aki legalább annyira tart a német győzelemtől, mint a vereségtől; és 1944-ben mondja, egy évvel a Don- kanyar és Sztálingrád után, hetekkel a német megszállás előtt. Képzeljük most el, mit gondoltak a „hagyományos német-magyar fegyverbarátság” szellemében nevelkedett fiatal hadnagyok 1941-iben, amikor vánszorgó bakáik, nyikorgó országos járműveik mellett elrobogott egy-egy gépesített Wehr- m acht-alakulat. Az illúziók oszlatására szolgált talán, hogy a 30-as évek vége felé a Lu- dovikán, főként hadtörténet-órákon, már kevésbé fellengző szavak is elhangzanak a magyar katonáról: erényeit méltatva már nem a „vak halálmegvetést”, nem is a „nagyobb katonai őstehetséget” emlegetik, hanem azt, hogy „vannak népek — például az olasz —, amelyeknek fiai nem mennek a háborúba; a magyar viszont megy, ha menni kell — és ezért mégiscsak jó katonaanyag.” Józan értékelés? Valójában azonos értékű a hitleri besorolással: Hilfsvolk in dritte Sorte, harmadosztályú segédnép. És erről eszünkbe juthat a mondat Jány Gusztáv 1943. február 9-iki helyzetjelentéséből: „Az a benyomásom, mi már a Don menti harcok alatt kialakult, beigazolást nyert, hogy a hadsereg feladata a német egységek biztosítása, ha fegyver nincs, akkor az élő tömeg szerepeljen sebesség csökkentő ütközőként.” (Folytatjuk) 173
