Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XXIII. (életrajzi esszé)

vonuló’ állományában ... Emlékszem egy Lakatos Rafael nevű honvédre, aki a lépcsőn még a bevonulást követő második héten is csak a falat fogva, hideglelős félelemmel mert közlekedni... nem isimert egy betűt sem, de még beszélni sem volt képes a szerencsétlen, hebegett-habogott...”

Átj állhatatlan szakadék tátong az 1914—18-as katonai legendárium vitézlő Madarász Vendele és a hebegő-hábogó Lakatos Rafael között. Szélsőség, persze, ez is, az is. Egyik a „Todesverachtung”, az idealizált halálmegvetés, a másik a naturális szellemi-testi nyomorúság végletes példája. De épp ezért jogosnak látszhatnak a kérdések: hol az igazság a végletek között? Hogyan lett „Vérbulcsu lovasainak”, végvári portyázóknak, Bocskai hajdúinak, Rákóczi talpasainak, Kossuth honvédéinek vagy akár Ferenc József „vörös ördögeinek” utódaiból az 1943. januári Jány-hadparanes „'becsületét és lelkét vesztett” tömege, amely „nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse” ?

A veszedelem, mint legtöbbször, most is a túlzásokban rejlik. Hisz csakugyan van „nagyszerű katonai hagyományunk”, voltak régmúlt századokban és később is nagy katonai vezetőink, „magasabb szervező, vezető és ve- zéri képességek” birtokában; de voltunk idegen kommandó alatt „fokossal és buzogánnyal” hadakozó „tüzes magyarok”, „jó közkatonák”, és voltunk „mongol horda”, „cigánysöpredék”, „dreckige Madjare” is éppen elégszer. Épp ezért oktalan mind a „határtalan katonai dölyf”, mind a szélsőséges önleki- csinylés. A történelem ezt a nép>et gyakran kényszerítette „hosszú katonáskodásra”, és ez valóban kitermelt bizonyos tradíciókat. Ezek a tradíciók elevenek voltak még a századforduló táján is; mondhatnám akár: a magyar a kor szintjén valóban „jó katonaanyag” volt ekkor, fizikailag és pszidhikailag egyaránt. Naivabb, könnyebben hívő, könnyebben lelkesíthető. Életvitele, szellemi szintje alkalmassá tette az akkori katonai alapismeretek elsajátítására, a lótartó, lóval bánni tudó alföldi paraszt pedig eleve magasabb harcértékű, hadrafoghatóbb emberanyagot szolgáltatott a lovas fegyvernemek számára. Az 1914-es katonatömeg még naiv virtuskodással indult a háborúba, hetyke vidámsággal a „muszka oár” és a „kutya Szerbia” ellen, s azt is hihette, hogy a Száva partján vagy a Kárpátok szorosaiban az „édes haza szent földjét” védelmezi.

De akik megmaradtak, már kiábrándultán, elkeseredve, megnyomorítva tértek vissza a négy éves háború frontjairól. A rokkantak, a magukra hagyott hadiözvegyek és árvák országa, a hárommillió koldús országa nem adhatott töblbé „jó katonaanyagot”. A ka tornak öteles sorba kerülő tömeg nagy többsége alultáplált, csökkent teherbíró képességű, iskolázatlansága folytán már alkalmatlan nem is a bonyolultabb modern haditechnika, de a Horthy- hadseregben megkívánt katonai alapismeretek elsajátítására is. De benne van az apák kiábrándultsága: a naiv virtushangulat elpárolgott, a 'katonai tradíciók lánca megszakadt 1918-ban, a Hortihy-hadsereg sivár szelleme, a tartalmukat vesztett tradíciók, a púffogó frázis-bazafiság nem állíthatta vissza többé a folytonosságot.

Jány Gusztáv, elemezgetve a 2. hadsereg pusztulásának okait, majd megállapítja, hogy 35 évnél idősebbeket nem szabad behívni, mert „az idősebb évfolyamhoz tartozók nem bírják a ma harcának igényibevételét”, ugyanis „népünk elégtelen táplálkozása miatt korán elhasználódik”. Vezérkari főnöke, Kovács ezredes a másik oldalról közelít; még 1942-ben, a nyári harctapaszta- latokiat összegezve szögezi le, hogy „a kivonult hadsereg és valószínűleg maga

172