Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XXIII. (életrajzi esszé)

ha pedig mind a két zászlócska lobog, akkor az ellenséges üteg .leszereltelek tekintheti magát’. Ezt persze az embereknek meg kell mondani, mert különben nem tud j ák...”

A császári és királyi hagyományt a trianoni rendelkezések és az anyaghiány hihetetlen „tökélyre” fejlesztették. Az újonc bdbiiflázta ugyan a Mantn- liüher-puska, a gépfegyver adatait, becsukott szemmel szedte szét és rakta össze a Madsen-gölyószórót, megtanulta a 17. M. k'is aknavető irányzóeszközeinek használatát, de a maga ügyességét, fegyverének tűzerejét a gyakorlatban alig-alig próbálhatta ki. Az óleslőszer-kiszaibat szegényes volta miatt a hangsúly itt is az elméleten, a súlykoláson volt: a katonák távibecslést, oél- ratartást gyakoroltak, ósdi irányzókészülékekkel bajmolódtak, szolgálati idejük alatt alig pár alkalommal vehettek részt éleslövészeteken, s akkor is úgy kapargatták össze a kilőtt töltényhüvelyeket, mint későíbb, 1942 novemberében a D on-parti lövészárkókiban. De hiány volt még a vaklőszerben is. A harc- gyakorlatokon póznákra erősített jelzőkorongok mutatták a tűzcsapás irányát, géppuskák helyett kereplőik szóltak a védőállásokiban és a rohamra induló gyalogság harsány puk-puk! kiáltásokkal jelezte az „élénk osatártüzet”.

De hallgassuk még az 1889-iből való tudósítást: „ .. .amoda üget a két ellenséges lovas század. A dolog kezd képpé alakulni. Most mindjárt látunk egy lovassági rohamot... az innenső lovasság épp most bukkan elő és nekimegy, a túlsó a rohamot elfogadja. Most — jaj! egy nagy krumplitábla van köziöttük. Hjah kérem, így nem lehet háborút viselni! Mind a két fél megáll, mert a mezei károk a .csekély javadalmazás miatt’ tilosak; a trombitások váltig fújják, — ez aztán egy halálos hős roham!”

A „javadalmazás” 1920 után még csekélyebb, a „zöldkárok okozása” még inkább kerülendő. Így aztán a harcgyakorlatok igen szűk, „mezőgazdasági hasznosításra alkalmatlan” területeken folynak, unalomig ismert terepen, gyakorlóközpontokiban. S a vészes anyag- és lehetőség-hiányra vezethető vissza az, amiről Kádár Gyula így ír memoár-kötetében: „Időnként más-más kiképzési jelszavak uralkodtak. Volt egy /roham’^korszak . .. Rohamtanfolya- mokat állítottak fel tiszteknek, legénységnek. A rohamkiképzés irányító generálisát , rohampápa’ címmel tiszteltük meg. A roham tanfolyamon a leveses- kondér mellé szalmabábú volt állítva, és a baka csak akikor kapta meg ebédjét, ha előzőleg a szalmabábunak .Rajta, az anyád!’ kiáltással nekirontott... Volt .lövész’-korszak ... De hát, szegényes lévén az éleslőszer ^kiszabat, csak az elméleti lőkiképzésen és a lőkiképzés segédeszközeinek használatán volt a hangsúly. . . Volt .sport’-korszak ... Megélénkültek a laktanyaudvarok, a legénység gatyában szaladgált körbe-könbe, vagy atletikázott, kezdetleges eszközökkel. Volt .szellemi továbbképzés’-korszak... Tanítottak földrajzot, történelmet, számtant stlb. Hadnagyok és őrmesterek.”

Ha a 7. honvéd huszárezred 1914-es gorodóki halálrohamára gondolunk, akkor valójában hátborzongató olvasmány a második világháborús német memoárirodalomban ritka lelkendezés, amelyet Gosztonyi Péter, a Svájcban élő magyar történész idéz egyik hadtörténeti munkájában. Az emlékező Erioh Kern leírja, hogy 1941 augusztusának elején Pervomajszk körzetében a német egységek hosszan és sikertelenül rohamozták egy szívósan védekező szovjet alakulat állásait. „Ekkor” — mondja — „a tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt csinálni?!... Hirtelen megdermedtünk: ezek a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után

168