Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XXIII. (életrajzi esszé)

közeledett felénk. Parancsszó hangzott. A bronzszínűre sült karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Ezredesük, fénylő arany parolival a nyakán, kirántotta a kardiját. Négy vagy öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban, csillogó kardokkal végigvágtázott a széles síkságon. .. Amit most láttunk, olyan volt, mint egy nagyszerű lovas- film! Eldördültek az első lövések, aztán mindinkább ritkábbak lettek. Kidülledt szemmel, hitetlenkedve láttuk, hogy a szovjet ezred, amely edddig oly elkeseredett fanatizmussal védte ki támadásainkat, megfordul és pánikszerűen hagyja ott állásait... Most az egyszer a primitív fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelés felett.”

Ez lehetett a magyar hadtörténelem utolsó huszárrohama, az utolsó „ungarische Reiterleistung”. Hisz egy hónappal késeibb a Gyorshadtest kötelékébe tartozó huszárezredek már gyalog harcolnak, a lóállomány elpusztult, s ha elkésve is, de meg állapi ttatik hivatalosan: „A lovasság, mint fegyvernem, meghalt, kár a pénzért.”

A huszárság fenntartását szükség is magyarázhatja a Trianon utáni első évtizedben; későbbi fejlesztése már korlátoltság. Persze, a fegyvernemet jelképnek is tekintették: a „virtus”, az „ősi magyar katomaerény” jelképének, s ez lett volna hivatott ellen súly ózni a lehetséges ellenfelek számbeli és föl- szereltségi fölényét. Az „erkölcsi magasabbrendűség” szolgálatában állt az a katonai mitológia, amely főként a magyar csapatok első világháborús szereplését gloriffikiálta.

Volt persze ennek a mítosznak némi valóságmagva is. Báró Arz Artúr vezérezredes, a Monarchia utolsó vezérkari főnöke, aki nagyszebeni szász születése okán lett a Horthy-hadsereg nyugdíjasa, így értékeli az 1914—<1918 közötti haditeljesítményeket 1934-iben kiadott emlékiratában: „Mértéktelen propagandától szítva növekedett a szláv, olasz és román népesség nemzeti érzülete ... Abszolút megbízhatók csak a német és magyar ezredek voltak, amelyek mindig csodálatraméltó elszántsággal és vitézséggel, szívóssággal és kitartással harcoltak és véreztek ... De más nemzetiségű csapatoktól, mint kivált a horvátoktól és szlovénektől nem lehetett — kevés kivétellel — magatartásukért az elismerést megtagadni mindaddig, míg politikailag nem voltak felizgatva és megmételyezve.”

Tegyünk mellé egy jelenetet Jaroslav Hasek könyvéből. Svejk, a derék katona, csapatától elmaradva, egy csehországi állomáson söröket fizet egy sebesült magyar bakának. A szomszéd asztaltól átszól egy bajtársa és elpanaszolja, hogy „amikor a 2i8-as ezreddel megérkeztek Szegedre, a magyarok felemelték a karjukat, a megadást utánozva, így csúfolták őket”. Hasek így folytatja ezután: „Ami a felemelt karokat illeti, a magyaroknak tökéletesen igazuk volt, de a közbeszóló katona szemmel láthatólag .sértve érezte magát, holott ez a művelet nem sokkal utóbb egészen általánossá vált minden cseh katonánál, sőt végül maguknál a magyaroknál is, amikor már nem tetszett nekik verekedni a magyar király érdekében.”

Természetes, hogy a monarchia szláv, románajkú katonáit nem fűtöttte semmiféle lojális lelkesedés, hisz minden a túlsó oldal felé húzta őket: nemzeti eszmék, f üggetlenségi törekvések, vonzalom a faj testvérek iránt — s ami ezzel együtt járt, különösen az erdélyi románok esetében: irtózás a testvérek elleni háborútól. Horvátoknál és szlovéneknél rég gyökeret vert a délszláv egység gondolata, cseheknél, szlovákoknál, ukránoknál olyan erős volt a pánszláv eszme hatása, hogy az még a oárizmus iránti ellenérzéseket is közöm169