Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XXIII. (életrajzi esszé)
lem meggyőző tanulsága szerint a következetes, keményakaratú, feszes gyakorlat által — vagy egy újabb kifejezés szerint — a .drill’ által érhető el... A ,Vigyázz!’ vezényszóra mind é mozgékony emlberi lények mindmegannyi szoborrá változnak ... Csend van. Minden fül készen várja a parancsot, minden kéz és láb feszülten készül, hogy a parancsot villámgyorsasággal végrehajtsa. E század úgy vár, úgy figyel, mint egy ember; mint egyetlen egy ember, kinek kétszáz keze, lába, de csak egy akarata, egy feje van — ez a századosé.” A szöveg egy 1889-es kiadású, a császári és királyi hadsereg belső életét ismertető könyvből való. Tartalma egészében illik a Horthy-féle honvédségre is: a drill — ifit is a fegyelem alapja. Sőt: az egész kiképzésé. Kezdődik az egész az alaki kiképzéssel: az egyes ember tanulja meg a feszes fellépést, a gőpszerűen katonás mozdulatokat, pattogjon, „mint kecskeszar a deszkán”; aztán következnek a zártrendi gyakorlatok: tagozott menet, csattogó fegyver- fogások, az együttes mozgás medhanikus beidomítása. Aztán következik a harckiképzés; az újonc gyakorolja a „higanyszerű, gyors csatármozgást”: „villámgyors felugrás” és „roihanó futás” után következik a „csonttörő elvágó- dás”, mondjuk, egy bokor mögött; és persze tudja, akárcsak az apja valamikor 1910 táján, hogy ebből úgyáis letolás lesz, mert a kiképzője szerint biztosan a másik bokrot kellett volna választania ... De sémák szerint folyik a raj-, szakasz-kiképzés, a századgyakorlat is: biztosított menet, taiálkozóharc, védelemre berendezkedett ellenség megtámadása — ez mind típusgyakorlat, örök-egy ismétlés, súlyikolás, unalomig ismert terepen. Ilyen az elméleti kiképzés is: fújni kell az elöljárók és feljebbvalók nevét, címeit, rendfokozatát, beosztását, és darálni, álomból is felriadva a 95. mintájú ismétlőpuska adatait, amely „a gyalogság könnyű és általános egyéni fegyvere”, és „feltűzött szuronnyal közelharcban döfőfegyverként is előnyösen használható”, fő alkatrészei pedig „a cső, az irányzók, a závárzat, a szekrény az adogatóval, az ágy a felsőággyal', a foglalvány és a szerelék ...” Igen, ő az, az 1914-es háború fegyvere, a Mannliidher; de „szolgál” még a „borjú”, a jó öreg hátibőrönd, a Linnemann-féle gyalogsági ásó, a 7/12. mintájú Sdhwarzlose géppuska, meg az olasz frontról emlékül hozott kétrészes gázálarc a nagy táskájával. „Új fegyver” csupán a szerencsétlen Madsen-go- lyószóró, megbízhatatlan, rossz fegyver, a cső már néhány sorozat után áttü- zesedik ... A felszerelés tehát nagyjából a háború utolsó éveinek szintjét tükrözte, s ennek volt megfelelő a kiképzés is. Amellett a (kiképzők — tisztek és altisztek — gyakorlati tapasztalataikat ugyancsak 1914—1018-ban szerezték, a korszerű új fegyverekről, fegyvernemekről, az ezekhez szabott harcászati és hadászati elvekről legfeljebb elméletiben tudhattak egyet-mást, s ezt a keveset próbálták továbbadni a legénységnek a gyakorlótereken, harogyakorlatokon. A helyzet később, a gyorsabb ütemű fejlesztés időszakában se sokat változik: olyan „kiképzett” tartalékosak indulnak majd a szovjet frontra, akiknek a gyakorlatokon zászlócskák lengése jelezte a páncélos támadást és puffancsok pukkanása a repüdőibombák erejét. Idézek megint az 1889-es kiadványból. Harcgyakorlaton vagyunk: „Az üteg ott fenn áll válaimi szurdokban és minden húsz percben egy-egy lövést durrant el, mert a lövés tölténye drága; és ott, áhol igazán állana és állni kellene... ott egy tüzér kis zászlócskát lobogtat. Ha a zászlócska fehér, akkor éppen a gyalogság ,pusztíttatik’; ha vörös, akkor jaj neked, lovasság; 167