Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XXIII. (életrajzi esszé)
már nyoma sincs a végkielégítés nélkül szélnek eresztett hivatásos legénységnek; fegyverneme viszont — fejlesztés szempontjából — a honvédség egyik legfontosabb szolgálati ága. * Beszéltem már a zsoldos-korszak emberanyagáról: „/békebeli” zupásokrófl. és „öreg” frontharcosokról, székely dandár-beli és egyéb menekültekről, akiknek a fegyver maradt egyetlen tudományuk; lezüllött, összetört, félbemaradt egzisztenciákról, lelki sérültekről, kilátástalan sorsú fiatal férfiakról, egész- és félanalfabéta munkanélküliekről, akiknek csak a hadsereg kínált ételt, födelet, ruhát, valamiféle menedéket. Keserves menedék volt ez, persze. Rideg környezet, örömtelen élet; a szellem cinikus-durva „idegenlégiós” bajtársiasság és múlt századi hagyományok, „császári és királyi” rítusok furcsa keveréke. Hajnali csuklógyakorlatok a kopár lafctanyaudvaron, fegyver- és kapcavizitek, a napos tizedes örök és váltózhatatlan szövege kihallgatás előtt: óhaj, sóhaj, panasz, kincstári kurva ... Komis'zkenyér, feketekávé, fejenként 26 gramm liszttel és 10 gramm zsírral készülő köménymagos zupa. Dohos nyomtatványszagú századlirod'ák, búgyszagú folyosók, naposasztallal, sötétre mázolt fegyverállványokkal, a falakon megfakult oktatótáblák: csatár mozgása nyílt terepen; A 94. M. málhanyereggel nyergeit málhásállat; Törlöráncos gumigázálarc részei és felillesztése. Párosán sorakozó vaságyak a legénységi körletben, a sorköz negyven oentiméter, felszerelés a polcokon, minden sarkos, miniden egyöntetű; átizzadt kapcáik, fegyverolaj, bakancszsír, bőr és posztó szaga, savanyú emberszag ... A kantin, ahol tűt-oérnát, gombokat kapni, meg virágos levélpapírt kopertával, s ahol az egykori továbbszolgáló hadirokkant demizsonból méri a savanyú bort, s ahol lehet bömbölni az iksz-lábú asztalra könyökölve a nótát a somogyi anyáról, aki a csillagos eget mutatja a gyerekének: Az egyik egy szakaszvezetőé, iá másik légy káplár csillaga, Ott ragyognak fenn a magás, égen, ezután már minden éjszaka... Aztán a tizenkét évre szegődött honvédegyén takarodó előtt még könnyít magán, nehogy a hálókörletben kezdjen el forogni vele a kiszabat szerint huszonkét kiló és negyven deka töltelékkel sarkosra tömött szalmazsák . . . Aztán a kimenők: fényesre pucolt gombok, szorosan a vádlira simuló lábszártekercs, saipkagomb az orrnyereggel elvágólag, óvszer a zsébben: irány a kocsma, az olcsó kupleráj, s ha úgy adódik: adj nekik a derékszíj csatos végivel, a rohadt civilbagázsnak, tüzérnek, bakának, mindenkinek, aki nem hordja ezt az istenverte uniformist, akinek más színű a parolija ... A 20-as években országos volt az öngyilkossági járvány; itt, a hadseregben még inkább elharapózott. Mindig akadt olyan, aki néhány esztendő után a régi módszerhez folyamodott, s a gráci, trieszti, lemlbergi kaszárnyákban hervadozó elődök módján csőre töltötte a dugdosott élestől tényt, szájába vette a puska csövét, aztán a csupasz lábujjával meghúzta a ravaszt, azzal se törődve, hogy a „gyáva öngyilkosnak” nem jár katonatemétés díszsortűzzel és ezredzenével. A szellem nem sokat változik akkor sem, amikor a hivatásosokat felváltja a sorozott, tényleges szolgálatra behívott legénység. Persze, a továbbszolgáló altiszt már nem érez sorsközösséget az új, nem hivatásos legénységgel. A függelmi viszony merevebbé válik, kiképzők és ki165
