Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XXIII. (életrajzi esszé)

Itt válik fontossá a nyugati szomszéd: hisz Ausztriában „napról napra növekszik a vörös mozgalom”. Nekünk pedig „csak érdekünk lehet, hogy ez mihamarább kitörjön, hogy ezt a mozgalmat a fehér színezetű osztrák tisztikarral és a keresztényszocialiista vidéki körökkel együtt elnyomjuk”. Az osztrákoknak pedig ellenszolgáltatásul „le kellene mondaniuk területi aspirációikról velünk szemben”.

A memorandum következő szakasza Csehszlovákiával foglalkozik. Itt támaszkodni lehet a Hlinka-féle szlovák autónomistákra, de elsősorban a papságra, amelynek „nagy befolyása van a tót népre”, s általában monarohista érzelmű. „Ha tehát a tót propagandánkban felvesszük a királyi gondolatot is, akkor ezzel a cseh-ellenes érzelmeket nagyon hathatósan tápláljuk”. Persze, nem célszerű „mindjárt a magyar királyságot propagálni, hanem meg kell elégedjünk a monarohista érzelmek fejlesztésével általában”. Mindez ideológiai előkészítése volna egy katonai akciónak a magyar vörös hadisereg ellen is gyöngének bizonyult csehszlovák erőkkel szemben. Jobb lenne, ha „a csehekkel való leszámolás az előbb ecsetelt osztrák akció után történhetnék, mégis megesihetik. hogy a cseh államiban a vörös színezetű zendülés hamarább kitör’1. Erre az eshetőségre lengyel területen és lengyel segítséggel „tót légiót” kéne szervezni, amely északról nyomulna előre, miközben egy másik, olasz 'hadifogságból visszajött „tót ajkú” katonákból toborzott csapat délről támadna, magyar reguláris alakulatokkal együtt.

Aztán összegeznek a memorandum szerzői: „Minden egyes fázisnál meg kell fontolnunk a hátunk biztosítását, mely legalább a tölbbi aspiráns állam semlegességét kívánja meg, azonkívül az antant nagyhatalmiak jóindulatát vagy legalábbis désintéressement-jét. Ezen cél elérésére nem szabad visszariadnunk egyik vagy másik aspiráns állammal való konvenció megkötésétől sem.”

A fenti elvek szellemében létesítenek katonai bázist osztrák nacionalista tisztek számára a zalaegerszegi táborban; de itt szándékoznak összegyűjteni a „tót légió” emberanyagát is. És erre a óéira szolgál Sashalom mellett a volt hadifogolytábor, az Ehman-tclep. Prónay írja: „Ezen deszkabódékba gyűjtöttem én is, de mások is össze azon elszakított országrészekből menekült katonákat, akik hazájukba különféle okok miatt nem mehettek vissza, és akik nagyszerű anyagot képeztek a tervbevett és megvalósítandó irredentára.”

Június 4-én aláírják a békeszerződést. De a ratifikáció elhúzódik, így tulajdonképpen még nem érvényesek a hadseregkorlátozó rendelkezések sem. Bizonyára a szovjet-lengyel háború eseményei teszik, hogy az antant nem sürget, sőt elnézi a további fejlesztést is.

1920 őszére már nagyjából kirajzolódik az új hadseregszervezet. Hét katonai körletre osztják az országot, s mindegyik területén egy-egy vegyesdandárt szerveznek, amelyek az alapot képező gyaloghadosztályon kívül műszaki, híradó, kerékpáros, szállító, egészségügyi alakulatokból, pánoélvonatból, a tiszti különítményekből alakult vadászzászAóaljakból állnak. Van töbfoszáz gépfegyver és valamelyes — főként tábori — tüzérség. A hadseregszervezés ekkor még az általános védkötelezettség alapján áll, bár a legénység egy része önkéntes: menekültek, munkanélküliék, volt katonaiskolások. A többiek sorozottak, akiket hat hónapos szolgálatra hívnak be. 1920 nyarán elég nagyméretű behívások folynak, de, amint a budapesti körlet parancsnoka jelzi augusztus 4-én, „feltűnően nagy a száma azon katonáköteleseknek, akik az

155