Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Alföldy Jenővel
Amikor ez az esszé megjelent, mint „fiatal kritikus”, a szerkesztőségben felszólítást kaptami, hogy válaszoljak, mintegy kérjem ká magamnak a fiatal kritikusok nevében a célzást, hogy mi „nem vagyunk”, s helyettünk másokat kell „álmodni”. Mert az Elet és Irodalom a „Fiatal kritikusok fórumá”-ban számos újoncot útjára bocsátott hatvankileneben, köztük Kis Pintér Imrét, Hajdú Ráfist, Varjas Endrét, Bi- kácsy Gergelyt, Vadas Józsefet — és engem is. Én nem vállaltam a választ. Nem azért, mintha Csoórival, elsőszámú közírónkkal szemben nem engedtem volna meg magamnak a vitát Volt olyan cikke, amellyel önként vitatkoztam. Csoóri megjelentetett az ÉSben egy esszét a falusi emléktárgyakról, régi munkaeszközökről. Nem tudom már, nem értettem-e félre benne valamit, de szükségesnek éreztem a felszólamlást, hogy a régi, falusi munkaeszközök jelentős része nemcsak a parasztság hagyományát alapozza meg, hanem a munkásosztályét is. A parasztság életéből nőtt ki a vidéki iparos, a kézműves, majd — jelentős „minőségi ugrással” — a gyári munkás is, és a munkások többnyire nem veszítették el kapcsolataikat a falusiakkal. Ügyszólván mindenkinek vannak, vagy voltak rokonai vidéken, falun. Az általam igen megbecsült emlékű Sipos Gyula riportjai, cikkei bárkit eligazítanak e kérdésben. De szeretném itt elmondani neked egyik legkedvesebb idézetemet a gyűjteményemből — a méltatlanul ritkán emlegetett Sárközi Györgytől való: „Nagyon sokan élnek a magyar fővárosban olyanok, akiknek életútja a faluból kanyarodott be a pesti uccákba s itt sem jampecekké nem vedlettek át, sem faiusisógukat nem akarják csupán zergetollas kalapjukban őrizni, hanem szívük és elméjük visszajár a népi világba. De sokan vannak a bérházak szülöttei közt is földrajzilag és lelkileg tágaibb szemhatárúak, akik nem bírják elviselni a nagyvárosi szellemiség ma- gábazárt dölyfét, az önkéntes szellemi ghettót s munkájuk, életük értelmét a nemzeti élet teljességébe állítva tudják csak elképzelni.” Ezt a mai magyar közéletben is a tizenegyedik parancsolatként tisztelem — Sárközy Györgyhöz hasonlóan fővárosi emberként. Csoórira Visszatérve, őt azért tisztelem, mert vitapartnernek ugyanúgy magam elé tudom képzelni, mint szellemi életünk egyik kiemelkedő alakjának, s ezzel együtt vezető egyéniségnek tartom. Kritikusokról szóló cikkére azért nem voltam hajlandó válaszolni, mert éreztem, igaza van: saját munkámmal is, társaiméval is, elégedetlen voltam. Néhány évvel később meg is írtam, Csoóriról és e cikkéről is szólva: ezt az égető Nessus-inget épp azok a fiatal kritikusok vegyék magukra, akik munkájukat komolyan akarják venni. Ők ne legyenek magukkal elégedettek — utólag teszem hozzá: ők vallják József Attilával, „csak ami lesz, az a virág”. Álmodják meg magukat ők, s álmukat váltsák is valóra. Igaz, jónéhányan megbízatást kaptunk arra, hogy rendszeresen kritikát írjunk az újonnan megjelenő könyvekről, de arra mór kevesebb lehetőséget és biztatást kaptunk, hogy mindenféle kicsinyes napipolitikai és kaszt-szempontot félrevetve, olyan szabadon bontakozzunk ki a munkánkban, ahogyan egy költő kibontakozhat a saját alkotásaival. Ezzel az összehasonlítgatással nem az a célom, hogy ugyanoda tornásszam föl a kritikust, ahol a költő áll — Erdélyi János például méltó kritikus-kortársa volt Aranynak, de nevét tizedannyian sem ismerik már, műveit szózadanmyian sem olvassák, mint Aranynak. Mindamellett a kritika — és a szabadon kibontakozó kritikára gondolok — nélkülözhetetlen része egy-egy korszak irodalmának. Schöpflin, Ignotus, Osvát, s a tanulmányíró Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz nélkül a Nyugat nem lett volna azzá, amivé lett, noha a Nyugat zászlójára a költő Ady, Babits, Kosztolányi, s a „szépíró” Móricz és Krúdy neve Íratott föl, nem Schöpflinéké. Mégis, a felsoroltakhoz mérhető kritikusokat látsz ma körülötted? Láttam egyet-kettőt — ismertem Komlós Aladárt, Rónay Györggyel is beszéltem egyetlenegyszer — nagy élmény volt; B. Nagy Lászlótól is kaptam olyan útravalót, mint valami népmeséi hamubasütt pogácsát. De legyen most elég ennyi az idősebbekről — a halottakról, halottaimról, közéjük számítva Kelemen Jánost, akinek temetésére holnap megyek az ÉS gárdájával. Másokat is kellene említenem, azokat, akiknek a műfaj mélypontja idején kínos feladatokat kellett ellátniuk, s vagy meg147