Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Alföldy Jenővel
váltották magukat keserves munkával, vagy sem. Említenem kellene azokat, akik a hatvanas években a műfaj emberségesebb és demokratikusabb nyelvéért szálltak síkra, mások a régi terminológia kissé nyögvenyelős stílusát megtartva, etikai tisztázásra törekedtek — a marxista szellemű műkritika folytonosságát főleg az utóbbiak őrizték meg. Nemzedékem kritikusainak — a mostani negyvenéveseknek — úgyszólván azt az űrt kellett betölteniük, ami az obsitos, régebben hivatalos, ma már minden szempontból fölöslegessé vált kritika helyén támadt. Értékeljem a „rajt”, mellyel érkeztem? Ha elolvasok egy kritikát Csűrös Miklóstól, mindig úgy érzem, tanultam valamit. Észrevett néhány fontos részletet, amit én nem vettem volna észre, s olyan összefüggésekre is rámutatott, amikre én nem jöttem volna rá. Elmondhatom ezt Kis Pintér Imréről, Kenyeres Zoltánról, Radnóti Sándorról, Berkes Erzsébetről, Könezöl Csabáról, Varga Jajos Mártonról, Rónay Lászlóról, Kulcsár Szabó Ernőről, Olasz Sándorról, Alexa Károlyról is. Azt hiszem, legjobb kritikusainknál is előfordulhat a tévedés lehetősége; az Arany Jánostól származó „gondolta a fene” helyzetű kritikai belemagyarázásoknak mintha újból kultusza volna ... Ezen, ugye, azt érted, ha a kritikus föltételez valamilyen hátsó szándékot a mű mögött, valami eszme szolgálatát, utalást valamely közérdekű, vagy annak vélt ügyre. Lehet, hogy most — mint velem rokonszenvező fiatal költő és közíró — azt gondolod, hogy elhárítom a gyanúját az ilyen kritikusi kandiiságnak. Nem: azt mondom, nem szabad misztifikálni Arany mondását, az anekdoták Arany Jánosának állítólagos aranyköpését. A kritikus nyugodtan válaszolhatja Arany szellemének, hogy ha nem gondolta is azt, amit én kiértettem a művéből, akikor is benne van a művében; a Marx-i „nem tudják, de teszik” formula ilyen esetben a költőre is igaz, vagy lehetséges, bármilyen tudatosan konstruált műalkotásról beszélünk is; a remekmű gondolati és érzelmi tartománya, háttere ugyanis az alkotó szempontjából is kimeríthetetlen gazdagságú. A kritika szerepéről már elmondtad a véleményedet. Most azt kérdezem, vajon mi a költészet szerepe napjainkban? A költészet szerepe nem sokat változik az idő folyamán. Örök tulajdonsága, hogy mindig más, és lényegében mindig azonos marad önmagával. Korunk lelke és a nemzeti s nemzetközi hagyomány együttesen határozza meg a mai magyar költő — alkatához illő — szerepét, dolgát. A költőnek inkább van „szerepe”, mint a kritikusnak — a Szabó Lőrinc-i pokoljáró őszinteség vagy a Berda József-i természet- imádó hedonizmus vajmi kétes értékű szerep volna egy kritikusi életműben — éles ellentétben költészetünk e két kiválóságával. Ha Szabó Lőrinc szakított a szeretőjével, majd kibékült vele, az országos üggyé vált, mert a költő verset írt róla; a kritikus magánélete — szerencsére — senkit sem érdekel, s ő nem is törekszik erre. A költészet „szerepében” vannak korszakosnak mondható hangsúlyeltolódások. Ha a világkömyezetet nézzük, elmondhatjuk magunkról, hogy kiegyensúlyozott korszakban élünk. Erről eszembe jut Csoórd Sándor tizenöt-tizenhat évvel ezelőtti esz- széje, A kiegyensúlyozottság ára. Arról beszél benne, hogy a társadalmi konszolidáció olyan kimondatlan egyezségre vezetett az irodalomban, hogy néhány kényes kérdést nem bolygatnak az írók — történelmi tudatunk ezért csonka marad, s egyre terhesebb üledéktől iszaposodik. Azóta nem sokkal javult ez az állapot, noha szerzőink lényeges dolgokat is feltárták, megvilágítottak, főleg a második világháború számunkra Oly fontos — részleteiből. Mindamellett még továbbra is várakozó állásponton van az irodalom, néhány beforradt, de néha föl-fölszakadó seb diagnosztizálásában. A kritika azonban nemcsak ezekkel a kérdésekkel birkózik. Munkám elején, a hatvanas és hetvenes évek fordulóján még rengetek mulasztást kellett behoznia a kritikának, hogy végre méltányos hangon beszéljen azokról a művekről, amelyek rászolgáltak erre, de miközben a könyvkiadás már kifejezésre juttatta az irodalmi 148
