Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Alföldy Jenővel
loh'ovot olvastam, teljesen elfogadtam Lukács György regényelméletét, de amikor Kafkát vagy Camust olvastam, nem tudtam mit kezdeni Lukáccsal. Nagy teoretikus volt, de ahhoz kevésnek bizonyult az elmélete, hogy teljességében átfogja a huszadik század irodalmát. Viszont őszintén meg is vallotta korlátáit A XIX. század dicsérete című írásában. Tapasztaltam, hogy a műalkotásokkal szemben minél kevésbé makacsoljuk meg magunkat ízlésünkben és (az alapvetőkön kívüli) elveinkben, annál kevésbé fenyeget bennünket az unalom, a szellemi kifáradás, a kiégés. Hiába ijesztgetett egy „elvhű” ellenfelem azzal, hogy eklektikus vagyok. Mindenfajta elvszilárdságnál kedvesebb nekem az a fajta eklekticizmus, amit Thomas Manntól tanultam: elfogadom Marxot, ha ez nem zárja ki Hölderlint. Körülbelül így volnék magam is Lukáccsal: elfogadom, ha ez az elfogadás nem zárja ki Weörest, Pilinszky!. Visszatérve kérdésedre, a kritikának nemcsak szerepe vagy feladata, hanem helyzete is van, és ez sok mindeht meghatároz ... Beszélj erről. Már az alaphelyzetünkfoen van valami — a komikum határát súroló — ellentmondás. Nem szabad, hogy a kritikusnak annyira „lelke” legyen, mint egy költőnek. Ugyanakkor a kritikusiban meg kell lennie annak az érzékenységnek, ami a nála állítólag érzékenyebb költő műveinek felfogásához szükséges. Továbbá: nem szabad, hogy a kritikus túlérzékenyen fogja föl mindazt, ami a társadalom és a szűkebb művészvilág részéről érheti. Néha szembe kell szállni a közízléssel, dacolni kell a művész-klikkekkel, vagy nagy ívben ki kell kerülni őket. Ez rendben is volna. Az is rendben van, hogy a köztudat szerint a kritikus legyen befolyásolhatatlan, megvesztegethetetlen, s ha arra van szükség, legyen könyörtelen. Csupán hozzáteszem: a kritikus ízlése legyen befolyásolható a jó művek által, az újdonság varázsa által, és a kritikus ne legyen irgalmatlan önmagához. A szépség, a szokatlanul tálalt igazság által még megvesztegethető is lehet... csak enged je szépszerével, hogy leszedjék a lábáról, ha tudják. Sajnos konkrétabb „helyzeteket” is mondhatok. A kritika jobban ki van szolgáltatva az időnek, mint a többi műfaj. A vers, ha íróasztalban pihen tíz évig, az nagyon rossz lehet a költőnek, de a vers kibírja. A remekmű évtizedeket is 'kibír. Ha arra gondolok, hogy Vályi Nagy Ferenc néhány verse, melyet Weöres irodalomtörténeti furcsaság-gyűjteményében fedeztem föl, milyen erős kisugárzású ma is, azt mondhatom, a jó versek évszázadokat, kibírnak. Vagy gondolj a Zolnay László által feltárt budavári szobortorzókra és fejekre. A regénnyel is hasonló a helyzet: Stendhal munkád fél évszázadot átvészeltek. A kritika viszont meghal, ha nem tud azonnal hatni. Az asztalfiában elfektetett kritikák reménytelen dolgok. Hiszen arra hivatottak, hogy az első olvasó friss élményével válaszoljanak a műre. Nem hiszem, hogy csupán belterjes szakmai érdeklődésemre vetne ferde fényt: szeretem, ha az új Illyés Gyula vagy Csoóri Sándor kötetről együdőben olvashatom, mit ír róluk a Tiszafádban Kiss Ferenc, az ÉS-ben Lengyel Balázs, a Kritikában Béládi Miklós, a Jelenkorban Tüskés Tibor — és így tovább. Sokat író, sokat publikáló (sokszor túlfeszített tempóban dolgozó) kritikus vagyok magam is. Nem hallgathatok tehát arról, hogy napjainkban is vannak hallgató kritikusok. Az ő munkájuk, teljesítményük, szakértelmük nem nyújt föléjük olyan védő kart, mint a költőknek, regényszerzőknek a maguké. Kiváncsi volnék, Platón ma melyik kasztba sorolná a kritikusokat Államában: az őrök és katonák vagy a filozófusok kasztjába? Vagy a művészekébe, mely Platón szerint korántsem „kiemelt kategória”? Lassan tíz éve, hogy Csoóri Sándor megírta az Álom fiatal kritikusokról című esszéjét. Két mondatot idézek belőle: „Jönnek a fiatal költők, de nem jönnek — vagy nem jöhetnek — új értelmezők: a kritikusok. (...) A fiatal ökölvívók sem idős mestereikkel versenyeznek a nyilvánosság előtt”. Szerinted a Csoóri által fölvetett „kritikushiány”, vajon tíz év elteltével megoldódott-e? 146
