Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Alföldy Jenővel
nek azonos véleményt kell mondaniuk, akkor köszönöm, nem kérek belőle. Rim- baudnaik az a mondása, hogy „az én, az mindig valaki más”, úgy is értendő, hogy más vagyok, mint a többiek. Az egyéniség tisztelete sok évezredes harcába került az emberiségnek. A közösségi társadalomért küzdve, nem vethetjük mindenestül szemétbe ennek a harcnak a vívmányait. Ettől (is) bonyolultabb és emberségesebb a terveinkben, vágyainkban élő kollektív társadalom, mint az ősközösség, vagy mint a nemrég felbomlott magyar fallukíözösség. A kollektív társadalom vágyképét azonban nem úgy szeretném valóra váltani, hogy a kritikusok között meghirdetett nézetazonosság ügyibuzgó végrehajtója legyek, Ha egy kritikusnak más a véleménye egy verseskönyvről, mint nekem, akkor nem érték vele egyet, s esetleg igyekszem őt szópárbajban legyőzni. De a világot csak úgy tudorai' kereknek tekinteni, ha a vélemények megoszlanak. Ez nem azt jelenti, hogy belenyugszom, ha egy durva, ledorongoló kritikát olvasóik egy szerintem jó költőről. Viszont én volnék az első, aki szeretné a kritikus-társát megvédeni a jogaiban, hogy véleményét szabadon kimondhassa. Ezt még fontosabbnak tartom, mint magát a véleményt. Nem örülök annak, hogy egy régi ellenfelem — rajtam kívülálló okokból — régóta hallgat. Az sem nyugtat meg, hogy néhányszor már én is voltam elhallgattafofct ellenfél... Sokak szerint a mai költészet ezoterikussá változott, s az egyszerű olvasó számára — és valljuk be, ők vannak túlsúlyban — alig érthető... Ahhoz képest, hogy húsz-huszonöt^harminc évvel ezelőtt a költőnek milyen kevés lehetősége volt az egyéni és újszerű stílus kialakítására, ma szabadon és sokféleképpen szólalhatnak meg lírikusaink. Ennék óvatosan, de örülök. Ezen a téren az emberek jogait megcsorbítani borzasztó volna. Viszont a költészetben sok minden elvontabfoá és emészthetetlenebbé vált, mint amikor néhány évtizeddel ezelőtt válogattunk a korszak termésének javában. A természetes kiválasztódás azonban jobban segít a költészetnek, mint a legbuzgóbb kritikusi igyekezet; helyesnek tetszik tehát, hogy erősen figyeljünk rá, noha — mint a természet számos dolga — ez sem mindenben megbízható, néha felül kell bírálnunk, s a mostoha feledékenységgel vagy az idült divatokkal szembe kell szállnunk. De hiába vannak erőszakos, gyors és olcsó sikerre törekvő emberek, akik magánügyeiket igyekeznek rákényszeríteni a többiekre, ez nem fog tartósan sikerülni. Még akkor sem, ha jól meglovagolt divathullámok és klikkrendszerek közreműködésével akadnak kritikusok, akik segítik ezt az általad ezoterikusnak nevezett költői irányzatot uralomra jutná. De nem biztos, hogy az „ezoterikus” szó a legjobb kifejezés erre a jelenségre. Az elmúlt korszakban ezoterikusnak bélyegezték meg az olyan verseket, amelyek eltértek a sablontól — könnyű és olcsó módja volt ez annak, hogy az ügyeletes irodalmi perzeku- tor elutasítsa azt, amit nem ért vagy nem akar érteni. Gondolj arra, hogy még a hatvanas évek elején is féiig-meddig hallgatásra ítélt — vagy éppen csak eltűrt — költő volt Weöres Sándor, Pilinszky, sőt Nagy László és Juhász Ferenc is, nagyrészt kifejezésmódjuk állítólagos ezoterikus jellege miatt. Ezoterikus helyett nyugodtan mondhatunk dilettánst azokra, akik nem tudnak, s nem is akarnak a többiek számára fontossá válni munkájukkal, csupán egymás fölöslegesség-érzetét borogatják vigasztaló episztoláikkal. Velük szemben a modem realizmus hívének vallom magara, de kérlek, ne várd, hogy definiáljam ezt; ami modem, az kanomizáLhatatlan, s ami realizmus, az önmagunkra ismertet — vagy lehetséges önmagunkra — s ha ez a meghatározás tág, akkor épp ezért a leszűkítés nélküliségéért vállalom. Szerinted mi a kritika szerepe ma? A kritikának ma is, mint mindig, inkább dolga, feladata van, mint szerepe. Milyen szerepet játszhatna el a kritikus a nyilvánosság előtt? Diákos fordulattal azt mondhatnám, hogy a kritikus ne játssza meg magát, mert könnyen komikus figura lehet belőle. Az ízlésbeli kérlelhetetlenség, az erkölcsi szigorúság és elvihűség jó lehet — egy határig. Aztán érdemes fölidézni az Eszméletet: „Az meglett ember... ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek”. Amikor Tolsztojt, Balzacot, So145
