Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXVII.

rös téglafalba erősített kampókra akasztott „ládikáim” és más tárgyaim szinte újjászülettek és sokan a látogatók közül úgy vélekedtek, hogy pontosan a legmegfelelőbb millieube kerültek és magam is véglegesen odaképzeltem dolgaimat. De hát ezek álmodozások csupán, hiszen a kiállítás befejeztésvel visszakerülnek hozzám és újra beládázva várják majd sorsuk jöbbrafordulását, Most jó alkalom kínálkozik megköszönnöm Andrássy Gábornak a kiállítás ötletét és egyben megvalósítását, kitűnő rendezését, de fizikai fáradozásait is, amire én már nem vagyok képes. Nagyon jó munkát végzett; kitűnő érzékkel, megértéssel „rendezte” tárgyaim és a pincehelyiség kapcsolatát. (Vivaldi zenéje mellett írom e sorokat, mert megment a teljes kiszáradástól)

Valóban hatalmas belső küzdelmet kell leküzdenem szellemi létem érdekében a fizikai fáradtság ellenére, ami kiszárít; olyannyira, hogy a napjaim jórészét „pihenéssel” tartom egyensúlyban. Természetesen ez a „pihenés” jó vastag bűntudatba bugyolál, hiszen azelőtt nem voltam képes véget vetni a napnak, olyan munkatempót diktáltam magamnak és soha nem éreztem a fáradtságot. Festettem, barkácsoltam, kiállításokat nyitottam meg, vagy rendezem, írtam, montázsokat csináltam és volt időm megnézni mindazt, ami érdekelt. De hát ennek vége már, hetedik éve, hogy teljesen lefékezett és lefokozott életet vagyok kénytelen élni és mindezt sajnos mint szanatóriumi bentlakó, csak a nyári forró napok tesznek jót nekem, mint az idei is, amit mások nehezen viseltek.

De munka-reflexeim változatlanul megkísértenek és nagyon meg vagyok sértve, ha a kísértésen túl alig van valami látszata a reflexeimnek. Persze az írógépem hívogatásának „bedőlök”, mégha mondanivalóim soványabbak, mint jómagam. Azután az állandó rendigényem sem hagy nyugtot nekem: hol a szekrényeim, hol a munkaasztalom követeli, hogy a kínzó rendetlenségből kínos rendet csináljak, hogy megnyugodjak. Azután a nyugalmam pillanatok alatt szétmorzsolódik, mert a tiszta asztalom hív a munkára és máris eljutok a rendetlenség okozta újbóli nyugtalansághoz. Valahogy ez a képlete az aktívabb időszakoknak. Bár gyakori lenne ez a képlet, hiszen annak a jele, hogy otthon vagyok és kívánom a munkát.

Mit is kívánnék még — kérdezem magamtól? Bátorságot egy párizsi vagy New York-i utazáshoz, de hát mi más ez a kívánalom, ha nem istenkísértés? Hirtelen megjelennek a párizsi arcok és úgy érzem, mintha körülöttem állnának mindazok, akiket szerettem: franciák és magyarok egyaránt: Lucien Hervé, a kitűnő fotográfus, aki francia neve ellenére magyar származású és egykoron Elkán Lacinak hívták — rokona annak az Elkán szűcsnek a húszas évekből, akinek számolócédulája értéknek számított a számolócédula „tőzsdén”. Vagy Anne Mark, az egykori Márkus Anna, az ugyancsak Pestről elszármazott kitűnő festőművész, vagy a fiatal Major Kamill, aki ugyancsak festő, vagy Bródy Vera, most Mme Armand Beyer, régi barátom még az Állami Bábszínházból, ahová most is tervez olykor-olykor bábdarabokat, de odakint is ezt csinálja. Vagy Konok Tamás, akivel „beporítottuk” a párizsi nevezetességeket, hogy Pestre vihessük azokat egy gyufa skatulyába. Ezt játszottam Konokkal, akinek kitűnő humorérzéke volt és nem régen találkoztam vele az Qbject-kiállításomon itthon. És ahogy idézem a neveket, megelevenedik a húszegynéhány évvel ezelőtti Párizs, és azok a sarkai is, ahol szívesen üldögéltem egy- egy „kávéházi szegleten”, mint a Café Cluny-ben, tavasztól őszig a nyitott teraszán, és télen a fedetten, és bámultam a nyüzsgést, a fiatalok áramlását és legtöbbször onnan írtam haza a leveleket — istenem, de jó is lenne mégegyszer megélnem azt az ámulást és bámulást, amit ott éltem át és mint jótékony terhet cipelem amíg élek — ez átélések utáni nosztalgiát.

És megjelenik talán a legjobb emberem a franciák közül, Monsieur Marcell Souchier, akinek legtöbbet köszönhettem: ő volt annak idején annak a nyomdának a társigazgatója, ahol a Jeruzsálem! Bibliát nyomták és aki összehozott Geoffroy de Halleux-vel a Desclée de Brauwer könyvkiadó igazgatójával, aki annyira szerette a képeimet, hogy évekkel késő ob, már hazajövetelem után megkeresett itthon és hozta magával titkárnőjét, Theresa Claeys-t, aki ugyancsak jóbarátom volt

141