Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXVII.

és ennek a látogatásnak köszönhettem, hogy megjelent képeimről egy színes és fekete-fehér reprodukciókkal díszített könyv, amelyet Mándy Stefánia műtörténész írt. Ez volt munkásságomról megjelent kiadványok közül az első, amit azután követett a többi, de már itthon, mint Szabadi Judit kismonográfiája a Corvina kiadásában, továbbá egy nagyszerű nyomdatechnikai előadásban 10 párizsi fotomontá- zsomat tartalmazó nagy album, ugyancsak Szabadi Judit előszavával, 1979-ben, a Corvina kiadásában és Román József által írt nagymonográfia számos színes és fekete-fehér reprodukcióval, 1980-ban, a Képzőművészeti Alap kiadásban és a „Hazugságok naplója” című kötet 1972-ben, ami írásaimat és képeimet tartalmazza, a Magvető kiadó által gondozva. Marcell Souchiemek köszönhettem, hogy a Párizstól délre fekvő Morvan-ba levitt kocsijával, ahol két napon keresztül nézhettük a csodálatos látnivalókat, gyönyörű katedrálisokat, monostorokat, azokkal a fiatal emberekkel, akik resztvettek a Bibliám kinyomásában, mint tipográfusok, litográfusok és más szakemberek. Késő éjjel érkeztünk vissza Epinay sur Seinbe, Souchier-vel, aki azzal az emlékezetes mondásával búcsúzott tőlem: hogy „Monsieur Bálint, nagyon köszönöm önnek, hogy megtanított magyarul gondolkozni, de nézze el nekem, hogy van hozzá egy kis francia akcentusom”. Ugyanő vitt Brüsszelbe képeimmel együtt, ahol kiállításom nyílt meg a Galerie des Contemporainsben. Szóval, mellettem állt mint jóbarát és fáradságot nem ismert, ha tennie kellett valamit érdekemben. Azóta Geoffrey de Halleux meghalt, ö nem csak süketnéma volt, de súlyos cukorbeteg is, aki önmagának adta naponta az injekciókat. Egy ízben Theresa Clays-szal meglátogattak Epi- nay-be és pár nappal később egy párizsi kórházból telefonáltak nekem, hogy ott fekszik Geoffrey de Halleux fejsérüléssel. Tőlem elindulva valahol egy párizsi lejtős utcán, nem húzták be a féket és a kocsi elindult és egy üzlet kirakatába szaladt bele, áttörve az üveget, így sérült meg, szerencsére nem túl súlyosan. Marcell Sou- ohier-ről három év óta semmit sem tudok, nem volt erőm egy levelezőlap megírásához sem, mint ahogy senkinek sem írtam azóta, holott tudom, hogy mennyire örülnének, ha életjelt adnék magamról.

Talán nemsokára rászánom maga...? Sorolhatnám azokat a franciákat is, akiket már itthon ismertem meg, és akik külképviseletben dolgoztak pár évig és innen máshová kerültek. Voltak olyan francia barátaim, mint André Padoux és felesége, akik igen jó barátságban voltak Pilinszky Jánossal és máig is szeretettel őrzik emlékét ... Ugyancsak szerették és nagyra tartották Ország Lilit, a festőt, aki olyan korán hagyott itt mindent. Csaknem 30 éve ismertem meg, ugyanúgy a Magyar Állami Bábszínházban — ahol díszletfestőként kezdte —, mint Márkus Anna és Bródy Vera. Ez az ismeretség 1953 tavaszán történt, amikor egy ízben bementem a Színházba Jakovits Józsefet keresve, aki akkoriban a műhelyek vezetője volt és Vajda Júlia férje és közös lakásban laktunk a Rottenbiller-utca 1. szám alatt. Vajda Júlia is nemrégen halt meg és Ország Lili mellett egyik legjobb női festőnk volt. Róla is elsőként írhattam az Európai Iskolában, Jakovits Józseffel közösen rendezett kiállításuk kapcsán. 1948 augusztusában a többi között az alábbi sorokat írtam: „Persze Vajda Júlia nem absztrakt a fogalom ortodox értelmezésében, hiszen átszövi formáit a tárgyakról, környezetről, emberről való emlékezés és ez magyarázza képeinek szürrealista hangsúlyát. Nem hiszem, hogy önkényes értékelés piktúrájában a jellegzetes női érzethalmazra és érzésvilágra rámutatni; színkapcsolásai (még a sötétebb árnyalatoknál is) gyengédséget fednek fel és a határozottan absztrakt formaképződményein átvonuló vonalhálózat is érzékeny pianóban utal a tulajdonképpeni és számára lényeges tematikára. Rajzaiban is megnyilvánul ez az érzékenység: önként vállalt puritanizmus; lemondani a tetszetős gesztusokról a művészi igazmondás kedvéért.” Ez az utolsó mondat érvényes maradt Vajda Júlia azóta szépen kiteljesített egész munkálkodására. A műcsarnoki kiállítása, három jobboldali teremben igazolta a vele kapcsolatos várakozásokat, de nem sejthettük, hogy életének utolsó kiállítását látjuk. Számomra nem csak két kitűnő művész távozott el Ország Lili és Vajda Júlia halálával, de két nagyon közeli jó barát is.

142