Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXVII.

BÁLINT ENDRE

Életrajzi törmelék XXVII.

Rendkívül nagy örömömre szolgált, hogy az Űj Tükör 1982. július 23-iki számában két oldalnyi méltatást közöl Szélpál Árpádról, aki most lett 85 éves, melyből legalább a felét Franciaországban élte le. Párizsi éveim alatt viszonylag sűrűn láttuk egymást, s a további nyolc párizsi utam alkalmából is mindig megkerestem, ha másképpen nem, telefonon. A Népszava képzőművészeti rovatát vezette és kitűnő érzékét bizonyította az az egyetlen pozitív kritika, amit Vajda első műtermi kiállítása Szélpáltól kapott, mert bizony a többi recenzió ellenséges volt és teljesen meg nem értő. Igazán büszke voltam arra, hogy a Népszavánál Szélpál Árpád munkáját folytathattam, mint ahogyan Ő az apám íróasztalát „örökölte”, mint képző- művészeti rovatvezető. Így vált élő kapoccsá Szélpál, Apám és közöttem, de ettől függetlenül a méltányláson túl, igazi szeretetet is érzek Szélpál személye iránt, akinek mélyen emberi és megértő lénye vonzó maradt számomra. Az utolsó évek folyamán több francia nyelvű kötete is megjelent Szélpál is Kassák mellől nőtt föl, mint annyian az „igazak” közül. 1939 és 1943 közötti „rázós” évek alatt dolgoztam a Népszavánál és tulajdonképpen írásaim java ezekben az esztendőkben született. Ezekből válogatta ki a Magvető kiadó a „Hazugságok naplója” című kötetem számára azokat az írásokat, amelyeket arra érdemesnek talált. Nagyon szeretném viszontlátni Szélpált, ami egyben annyit jelent, hogy viszontlátni Párizst és ki tudja, időmbe beleférne-e még egy ilyen utazás. Számomra Párizs nem csak a Várost jelenti, hanem azokat az embereket is, akiket azóta is barátaimnak érzek — javarészben franciák és még akkor is barátaim', ha évszámra nem is váltunk levelet. Jó tudni, hogy vannak és ha nagyritkán valamelyikük életjelt ad, tudom, hogy sze- retetük változatlan.

Nyilván nem lehetett véletlen, hogy a ma délutáni alvásomat kísérő álmom egy párizsi bisztróban zajlódott, ahol is kértem egy „café crémet” az egykori szokásaimnak megfelelően, de a pincér, nagy bosszúságomra másnak vitte és ez többízben megismétlődött Majd felébredésem után feleségemet kértem, hogy hozzon egy tejeskávét, amit be is hozott és amikor letette egy székre, azon nyomban fel is borította, majd néhány órával később felhívott egy nő telefonon és franciául beszélve érdeklődött utánam; most érkezett Párizsból. Az álom és valóság szövődménye font körül, mint már életemben annyiszor.

1972-ben Nyugat-Berlinbe kaptam féléves ösztöndíjat Ligeti György, a világhírű magyar zeneszerző jóvoltából. Kurtág Györgyöt „váltottam”, aki pár nappal odaérkezésem előtt jött haza. Egyébként az 1972-es berlini három hónapom alatt nagyszerű kondíciók mellett tudtam festeni, ott készültek az ismertté vált „kép- szonették” s vagy 12 fekvő méretű 30X125-ÖS olajképem. Továbbá néhány kisebb méretű olajképem és grafikák. Ezután már csak 1976-as esztendő kínált Zsennyén számomra tíz egynéhány kép erejéig festési alkalmat szintén 30X90-es és 40X80-as méretű képiek formájában. Majd jött a betegség és azóta sem vettem kezembe ecsetet, de annál inkább a papírvágó ollót és vagy 300 montázst készítettem azóta. Ezekről a montázsokról az előbbiek folyamán elég kimerítően írtam.

Az Óbudai Zidhy-kastélyban, a helyiség pincéjében állították ki a „közismert” object-jeimet, magyarul tárgyaimat, amelyek két ízben már láthatók voltak a nyilvánosság előtt: Szegeden 1974-ben és az Iparművészeti Múzeumban 1976-ban, de egyiknek sem volt olyan kitűnő környezete, mint az Óbudai Pincegalériában. A vö140