Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Zalán Tibor: Vásárhelyi Géza: Álomtalanul már az örök éjszaka
Külföldi magyar könyvek VÁSÁRHELYI GÉZA: ÁLQMTALANUL MÁR AZ ÖRÖK ÉJSZAKA (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest) Vegyészek s borászati szalkembeirek bizonyára tudják, mitől jó, zamatos, kiforrott, igazi a bor, mitől válik savanyúvá, mitől mesterikéit ízűvé. A jó borivó pedig azt tudja, jó-e, zamatos-e, kiforrott-e, igazi-e a bor. Tehát ugyanazt, mint a szakember. Mi mégis a különbség? Minden bizonnyal az, hogy a szakértő vizsgálja, a borivó pedig élvezi a nedűt. S ez utóbbinak teljesen mindegy, mik az összhatás előidézői. Mint a jó borivó, mondhatnám: mint egy boromissza — nagy megelégedéssel ízlelgettem Vásárhelyi Géza új könyvét. Végleges ízei helyenként szabályos fizikai örömöt okoztak. Nem mintha Vásárhelyi eddig kiforratlan költő lett volna. A mostani munka abban különbözik az eddigiektől, hogy Vásárhelyi Géza megállapodott költővé sú- lyosodott. S most bele kell magamat helyeznem a vegyész pózába, kísérletet kell tennem arra, hogy összetevődre bontsam ezt a mind komorakban, rezignáltabban építkező lírát. A cím is a véglegessé/végietessé vált költősorsot szimbolizálja. Sohasem hajnalodó éjszakában áloomtalanul virraszt a költő. S mint tudjuk, Vajda János óta tételesen is tudjuk, nemzete felett virrasztása ez a költőnek, a költőknek. Felelősség virraszt ilyenkor a reménytelenség fölött. Romantikus gesztusnak hihetné valaki, ha nem napjainkban élnénk mindezt tragikusan át. Vásárhelyi számára két kérdőjel jelenti helyzetének koordinátáit. Az egyikre így kérdez rá: mire is állok itt olyannyira készen a másikat így fejti ki nem kevés önváddal és iróniával: önmagam emésztő salak-alak én minduntalan megbántalak pedig félő hogy e féltőn hordozott emberöltőn már minden férc kifestett a széthullás mára is várható s e két idézet a költői világának támpilléreit véli kiragadni: á nemzetben elfoglalt nemzetiségi létét és személyiségének imoráiis/költészettörténeti kilétét. Nem keveset kutat tehát Vásárhelyi, így nem kis eredményekre jut. Lírája fölleli a súlyos témákat, melyek megformálásához kellő invenció és versíró tapasztalat áll rendelkezésére. Formai sokrétűségével is jellemezhetnénk az új könyvet. Igaz, behatárolt ez a változatosság, hiszen a költő maga jelenti ki: nem kergetnek már avantgárd lázak. Nos, ez talán elég nagy hiba önmagában. (Nem beszélve az avantgárd írásmódjából kikövetkeztethető bántóan nagyapáskodó attitűdről.) A „megbocsátást” az olyan sorok hozzák költő és lírája számára, mint például a törvényről fogalmazott törvény értékű mondata: Kimondja a fű az örök rendet Sorsává nehezült Vásárhelyinek a költészet, ott feszül ez már mindegyik sorában: a KiNemMondott mi örökre sebzi meg/azt ki Nem Mondhatta Ki fájdalma emeli 1149
