Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 12. szám - Kőrössi P. József: Adonyi Nagy Mária: Állatövi jegyek

egyetemessé barátaihoz írott hűségnyilatkozatait, emeld általánossá impresszióiknak tűnő rögtönzéseit.

Végleges állapotról beszéltünk. Ezekben a versekben is az a legizgalmasabb, hogy bármilyen témához nyúljon is a költő, már hátborzongató igazságok kimondására képes.

Ki ne ismerné azt az állapotot, amikor kiderül: vagy emlékedmik nincsenek már, melyek méltóalk hozzánk, vagy már nem rendelkezünk emlékeinikihez méltó szavakkal.

(végre egy valódi emlék

mit nem kéne elfeledni

de jaj már elfelejtettem hogy megtanultam írni)

Ki ne ismerné fel a három sorban szorongó költészetünket, szorongó és tőlünk talán végleg elidegenedett világunkat. Űr ír, úr rí — mondja a költő. Fő, hogy méltósággal viseljük el mindezt — tehetjük hozzá némiképp rezignáltan.

ADONYI NAGY MÁRIA: ÁLLATÖVI JEGYEK — VERSEK

(Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982.)

Adonyi Nagy Mária Éradonyban született 1951-ben, Székelyhídon és Nagyváradon járt islkolába, a kolozsvári Babes-Bolyad Egyetemen magyar—német szakot végzett. Jelenleg Bukarestben él. A hét c. hetilap munkatársa. Elsősorban költő, de kritikákkal, képzőművészeti írásokkal is gyakran jelentkezik. Már első könyvében — Emlék jelen időben (Kriterion, Bukarest, 1978) — jelentkező érett, olykor elégikusnak tetsző hangja, művelt és biztonsággal kezelt formaérzéke, forraakultúrája feltűnést keltett. Kritikusai azóta sem fukarkodnak az elismerő jelzőkkel; olvasód minden erőlködéstől mentes, duhaj agresszivitást is nélkülöző, kemény és férfias verseiért szeretik.

Adonyi kegyetlen biztonsággal, olykor már önveszélyesen nyúl a felsértett „lé- lekhám” alá. Fiatal költőiknél egyre ritkábban tapasztalható komolysággal feszegeti a mélységeket, bátran szembesül a kdrámolt, kifosztott világgal.

„Öröktől fogva most van — / csak egyre tökéletesebb” — írja Adonyi Állatövi jegyek c. második kötetének öt csendélet az égtájakról című versében. És ez a sor feltűnően rímel, már említett első könyvének (Emlék jelen időben) címére. Egyik esetben sem csupán összeterelt versek gyűjteményét kapjuk Adonyitól, hanem egy költészet tudatos építkezése zajlik a szemünk előtt.

Lássuk, milyen ez a most, mely öröktől fogva tart és fogva tart. Lássuk hogyan tökéletesedik. „Iszonyú hintajáték, / a táj kútja megtelik távolsággal”. Ez hát az a jelen-idő, mely örök, amelybe belecsobbanunk és máris ott találjuk magunkat „kivetve nagy, dermedt / tárgyak peremére.” (Mérleg hava)

A dolgok szétesnek, lezuhannak és szétszélednek. „A dolgok elszöknek a világ vészkijáratán” (Bököly hava) és „aki álmában halad / mosolya piros csontjait leejti, / ... kerülgeti az ősz bútorait, / az eltemetett esők dombjait —”, „Alki álmában halad” annialk „földagadt nyelvén fűromok” (Nyilas hava).

Kegyetlen az alany világa. Megfagyott szőrcsomók a megfagyott torokban. Megérkezések „egy pitypang-földgolyóra”, a „tulipánokkal fűtött éjszakában.”

1150