Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Molnár Miklós: Metrón olvasó átmeneti nő: a háttérben férfikezek (regényrészlet)
kanapémra, ott comfortabilisabb”. Átülök a kanapéra. Capital!« ostobaságot követtem el. Talán bűbájosság-űzés gyanánt cselekedtem így — tudom is én. Érzem, ha kimutatnám félelmemet vagy irtózásomat, fokozódna birtoklási vágya. De mivel ő rég eltökélte magában, mitévő lesz, mit sem változtathatok szorult helyzetemen. Mihelyt kanapéjára ülök, classicus metódus szerint ledönt, és erőnek erejével engem átölelni iparkodik. Rúgkapálok, kézzel-lábbal tiltakozom, feltápászkodom, felkapom culámat, s az ajtó felé iramodom. Azonhelyt megragad, karjai közé ránt, s visszadob a kanapéra. Megint erőszakosan ölelgetni próbál. Védekezni törekszem: ahogy ily helyzetekben szokás. Beleharapok hüvelykujjába. Fogaim rendületlenül az ujjábán. Bőszül ten felpattan, sebes, vérző hüvelykjét bámulja: „Anna, te mocskos kurva! Hogy merészelted tenni ezt velem?” Jaj, madonna, add el a házad! Intellectualis maradok, magyarázom: csupán védekeztem. Minő fárasztó magyarázkodás, s minő hiábavaló! Szívesen megmagyaráznám ezt a nagy gyötrelmet, de nem hiszem, hogy tudnám; ami keveset azonban tudok, elmondom róla. Megjegyzendő, hogy ezek a dolgok csak mostanában, mindazok után a vincellérbogaras látomások és kinyilatkoztatások után történtek velem, amelyeket le fogok írni, s miután az Ür imádság közben oly nagy örömökben és édes élvezetekben részesített. Ez mostanában is megesik néha, de sokkal gyakortább érzem azt a gyötrelmet, melyről most beszélni akarok. Ez majd kisebb, majd nagyobb. „Ehhez nem volt jogod!”, mondja jogsértésekre érzékeny, fiskális elméjű támadóm. „Ugyan mit tettem én veled? Semmi rosszat sem tettem neked!” Míg fájdalmát panaszolja, többször megráz, s ütlegel. S megfenyeget, így valahogy: „Mostan pedig, kicsikém, ha továbbra is ellenkezni merészelsz, ellátom a bajodat.” (öklével államra sújt.) „Lyukat égetek a patikádba. Hülyére verlek, baszd meg. Az erősíb én vagyok” etc. Kétségbeesem. Dórén azt képzelem, könnyekkel megvédhetem erényemet. Olyasvalamit mond, hogy „bőgőssel most már sehová sem jutok”. Erőt veszek zokogásomon. Próbálok lelkére beszélni, s megértetni véle, mily kevéssé lelné abban gyönyörűségét, hogyha erőszakkal ágyába döntene. Megéri néked, gaz fallokrátor, hogy meghágj egy minden porcikájában tiltakozó marionettfigurát? Tudtomra adja: már akkor eltökélte, hogy „övé leszek”, midőn megpillantott a deszkapallón: s magáévá is fog tenni, punktum. Erre mondjak kádenciát! Most arról beszélek, mikor nagyobb; majd később elmondom azokat a heves fölindulásokat, melyek rajtam erőt vették, midőn az Ür elragadtatásban akart részesíteni. Azt hiszem, nemigen nagyítóik, ha azt mondom, hogy ez utóbibi úgy viszonylik az előbbihez, mint valami teljesen anyagi dolog teljesen szellemihez. Ama kínnál, gyötrelemnél ugyanis úgy látszik, hogy bár a lélek érzi ezeket, a testtel egyesülve van, s mindkettő osztozik bennük, úgyhogy itt a lélek nincsen olyan végső elhagyattatásban, mint ennél. Ennek előidézésében, mint mondám, nincsen részünk, hanem sokszor egész hirtelen megszáll bennünket bizonyos vágyódás, melyről magam sem tudom, honnan ered. Körülnézek a szobácskábán: mivel védekezhetnék? Semmi alkalmatosát nem lelek. Jajveszékeléssel semmire sem jutnék — e környék méptelen, erdei vadak ha meghallanák sdvalkodásom. Inasa ugyan nem jő segítségemre, hiszen cinkosa néki ily üzelmekben. Azt rebegem magamban, hogyha foly- ton-folyvást kapálózva oltalmaznám poraim hüvelyét, nem juthatna hozzá, hogy vágyát töltse rajtam. Viszont ha nabiátus fenevad, elveszejtihet vagy félholtra verhet; fájdalmaimat nem számítva azt kockáztatnám, hogy daganatokkal s kék foltokkal kellene presentalnom magamat polgárháborús famíliám körében. Magyarázkodnom kellene, hogyan kerültem e kutyaszorítóba („szegénykém, hogyan is gondolhattad ...”, „mert hajtott az a mocskos molnárvéred” etc.), végezetre engem okolnának. Babh! — rajtam ragadna a kázus szégyene. Mit így elképzeltem néhány pillanat alatt, mindaz sokkalta szörnyűségesebbnek tetszett, mintha átengedem magamat a gazfickó kényére, és kivárom a történendőket. Nem óhajtottam sem meghalni, sem holtomig jelet hagyó sérüléseket szerezni. Megbecstelenítésem, idáig való erőszakosságai s megalázásai révén, már mindenképpen consummaltatott. És ebbe a vágyódásba, mely egy pillanat alatt az egész lelket eltölti, annyira (belefárad, hogy magasan fölemelkedik önmaga és minden teremtett dolog fölé. Isten egyúttal any- nyira elválasztja őt mindentől, hogy akármit tegyen is, úgy tetszik neki, mintha 11)18
