Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Molnár Miklós: Metrón olvasó átmeneti nő: a háttérben férfikezek (regényrészlet)
kevesebb, honorábilis és félreérth' .etilen. IAy! 1 Qué larga es esta vida! qqué duros estos destierros! Halad a hintó, kevéssé lakott városnegyedbe érünik, megkérdem, hová megyünk. A lovag úr azt válaszolja, mindjárást célunkhoz érkezünk, közel már a fogadó. S egész úton csűri-csavarja a szót, játssza a valóságnak játékait. Eleinte ráállok e játszódásra, bár nem tudom, mire végzem. Szerelmi természetű kérdésekkel zaklat, ezek először nem feszélyeznek, de aztán nyíltan obszcénné válnak. Íme, a második utalás erőszakos hajlandóságaira. Érthetnék belőle, olvasnom kellene utalásaiban. Beszédje önmagában szerelmi erőszak. Szavakat mondani, melyek úgy vetkeztetnek le, hogy megneveznek — egy módja testünk birtokbavételének. Erőszaktevés; teringettét, kerti tábornokom! A nyelv, békám, az erőszakosok bűntársa. Mind cinkos, aki beszél. Meg is mondom ezt néki, mert szükségét érzem megmagyarázni, mért nem hajlok most válaszolgatásra. Hány, de hány magyarázatra kényszerülünk mi nők, abbéli iparkodásainkban, hogy úrrá legyünk a férfiúi rosszhiszeműségeken! Ebben a szemvillan atban képzik meg bennem, hogy az úrficska bizony le fog kapni a tíz körmömről. E pillanatig egyetlenegyszer sem ötlött fel bennem, hogy téketóriázás nélkül megerőszakoltatom. Azt mondom neki sebtiben — mindig csak ürügyek, kibúvók, nyelvi búj ócskák! —: későre jár, ezenny ómban szeretnék hazamenni. Kérve kérem, tegyen le a következő keresztútnál. Azt válaszolja az alávalója, hogy csakugyan nagyon késő van immár, hogy kocsisa nem tudja megállítani a lovakat, s hogy menten megérkezünk. Libidónak libikókája! Fás liget közepén áll meg a hintó, kicsiny erdei lak (ach!) előtt. Beismerem azt is, hogy ez nekem, kivált eleinte, nagy félelmet okozott. Míg ugyanis látjuk, hogy naipraforgómolynyi testünk a földről fölemelkedik, s bár ha ellen nem állunk, a lelket is édesdeden magával ragadja, öntudatunkat nem veszítjük el; én legalábbis annyira magamnál voltam, hogy e fölemelkedést észre tudtam venni. Itt mutatkozik fölsége annak, ki megteheti, hogy a hatalmas napraforgószádor halálra borzadjon, és nagy félelem fogja el a lelket ily nagy Istent megbántani. De ez a félelem lángoló szeretetbe van burkolva, mely ama nagy szeretetnek megfontolása által éled újra meg újra, mellyel Isten ily nyomorult féreg iránt viseltetik. Hiszen úgy látszik, mintha Isten nem érné be azzal, hogy a lelket valósággal magához emeli, hanem még a piszkos földből való, halandó dohány triipsz-testet is akarja, mely oly sok bűnnel van beszennyezve. Azonkívül még egy bizonyos kibontakozás is marad vissza a lélékben a külső dolgokból, melyet azonban én megmagyarázni nem tudok, de annyit, azt hiszem, mondhatok, hogy ez a többi, tisztán szellemi dolgoktól némileg különbözik. A magamfajta dohányfojtó- szádorok ugyanis szellemileg már teljesen megváltak a külső dolgoktól, de itt, vagyis az elragadtatásban, úgy látszik, azt akarja az Űr, hogy ugyanazt testünk is megtegye. Itt egy újfajta elidegenedés megy végbe a földi dolgoktól, ezáltal -az élet annál gyötreknesebb lesz. Szóval olyan gyötrelem ez, mélyet sem előidézni, sem, ha egyszer beáll, eltávolítani nem tudunk. Kiszállunk, bemegyek véle kies ( -*■ német KIES: .kavics’, ,murva’; .dohány’, ,stex’) zsiványtanyájába, s arra kérem, minél előbb vigyen vissza a városiba. Asztalhoz ültet, virginálján játszik, kávéval s Laerimae Christive1 kínálgat. Ártatlan csevegést folytatunk bálokról, utazásokról, klenódiu- mokról, Merik papa hírhedett csodaszereiről. Kezét térdemre teszi. Eltolom. Újra kezdi. Űíjfent kikosarazom. „Miért nem akarod? Nem akarsz-e cseppecskét mulatozni?” „Nem, ez nem volt szándékomban.” „Akkor nem is forszírozom” — feleld, s tulajdon érvelésétől megtáltosodva, még hevesebben ostromlásomba kezd. Haragra gyűlök. Sporco di Nietzsche!* „D’aocord”, mondja, „ennyiben hagyom: de ülj át, kérlek, • „A kereszténység minden pillanatban lehetséges még. Egyikéhez sincs kötve ama szemérmetlen dogmáknak, melyek a nevével cicomázták fel magukat: nincs szüksége sem a személyes Isten, sem a bűn, sem a halhatatlanság, sem a megváltás, sem a hit tanára; egyáltalán nem szorul metafizikára, sem aszketizmusra, sem pedig holmi keresztény ’természettudományra’. . . A kereszténység nem a hitről szóló tanítás, hanem praxis. Nem azt mondja meg nekünk: mit higgyünk, hanem: hogyan cselekedjünk. Aki most azt mondaná: »nem akarok katona lenni«, »fittyet hányok a törvényszékeknek«, »nem tartok számot a rendőrség szolgálataira«, »semmi olyat nem akarok tenni, ami megzavarja belső békémet: s ha emiatt szenvednem kell, a szenvedés fogja akkor megőrizni békémet, semmi más« — az keresztény volna.” (1885) 1117
