Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 12. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

Velencei tóig odia nem süt, később ormain nyílik a legszebb kilátás a Magas Ba- kanyna, azután később a nap erejét vesztve bátran cirógathat. Ám, az indulás idején láttam, helykereső igyekezetem fölösleges volt. Csupán egy szoptatós fiatal cigányasszony ült balról az ősz niémirvel szemközt, elöl katona aludt olyan nyugalommal, mintha Szombathelyig mágiáihoz sem akarna térni. Lábamat is fölrakhattam volna, ritkán dohányoztam, az ablakot lehúztam, olvasgattam.

Ha most az Ünnak utazásomról szóról szóra beszámolnék, csak válasziomat halogatnám. Inkább folytatom érkezésem percéből, onnan, hogy senki sem várt. Amilyen 'kellemes volt az utazásom, érike zésem éppolyan 'kellemetlen. A pályaudvar falának úgy tálmaszködott a hőség, jobb volt gyalog indulni, nem vártaim járműre, mint niéshányan nagy csomagjaik mellett. Sokáig keresgettem azokat, akiknek fogadni kellett volna. Végre megtaláltam, de ha nincs szerencsém, hol aludtam válnia a rossz vendéglátók szégyenére, az utcán vagy a rendőrségen? Ebből is láthatja, miilyen kényelmetlenségeikkel számolhat az ember, s nem biztos, hogy mindig szerencsésen megússza. Dühömet másnapra 'kialudtam. Elképzelem az Üir kocsizó utazásait és nem mondok semmit. Valami erőtlen nyäfogo- na'k gondolhatna. S azt is tudom, a poézis meg a literatúra hasznossága nem a könyvhetek vásári ünnepélyességében érvényesül, hanem a magányos olvasásban és tűnődésben. Hogy a maga idejiében elffléle alkalom nem nyílt, ne nagyon sajnálja. Sokszor megfogadtam, nem járok többet, aztán a rosszat elfelejtettem, eszembe jutott a jó, egy-egy értelmes tekintet, szívfbeli érdeklődés, nem a miondjjön valamit az életéről! hogyan ínja a verset? miiért olyan értelmetlenek a mai költőik ? Magamról beszélni meguntam, a vers fogantatását meg osák az Isten tudhatja. Legjobban a tanuló fiztalak között szeretek lenni, ám oda az írókat ritkán hívják, azt mondják, nimiqsen rá pénz. Elmennék ingyen, mert miniden pénznél többet ér egy rendhagyó irodalomóra. Inkább azt gyanítom, nem akarjjlálk, hogy az író a fejéket megzavarja. Én nem akarok ifjú fejeket zavarni, m/égis féltem a szombathelyi gimnáziumban, mert arról beszéltem, milyen felületes a történelemtanítás mostanában, a nemzeti önitudát fonnyadt, vagy egészen kiszáradt. Mondtam, úgy képzelem az irodalomórát, mint a mesé- lést élvezetes fordulatokkal és tanulsággal.

Kőszegen szövőnők elé kellett állmom. Gutáütéses hőség volt, az agyam botanpa, mléginkiább a szövőnőknek, ákik hajnaltól déli két áriáig dolgoztak zajban, porban. Nem kérdeztek semmit. Ilyenkor mát tegyen a költő? Nem szagolhatja a szegfűcsokrqt, amivel a szláp könyvtárosmiő fogadta. Hát, elkezdtem: paraszt családiból származom, 19(3i8-iban születtem Veszprém megyében, ide nem messze, a Bakony aljáin, az alsó iskolát szülőfalumban, Isakázon, a gimnáziumot Tapolcám végeztem, a pesti egyetem bölcsészeti karán diplomáztam, tanár vagy könyvtáros lehetnék, ha gyerekkoramlbán nem szánom rá miagam a költészetre, írásaimból élek, satöbbi. Magamról Ikérdezetienül beszélni nem tartom illendőnek. Ilyen volt ez a találkozás, azok a fáradt asszonyok meg csak ülték. Aztán inkább az időjárásra váltottam a szót, mondtam, eső lesz, azért ilyen nyomott a levegő, eshetne miár, hiszen a búzák töve sárgállik. — Még nem lesz — vágott közbe az egyik asszony — nem nyilall még a kőszegi ember háta. A szegffűcsok- rot a szép könyvtárosnőmék visszaadtam, nálam elhervadna, a könyvtlárosmő jégen tartotta eglész nap, tartsa tovább is. Hadd vessem közbe, a mostani nemesített virágok nlagyon szlépök, de nem illatoznak. Aztán gépkocsiba ültettek és vittek Szómbathelyre a könyvslátralkhaz dedikálni.

Egy utcai pádon várakoztam, melynek bal sarkára napernyőt kötöztek, s ahányszor irmom kellett, derékig káhajoltaim alóla. Könyvem utószava hallatszott

1007