Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Garai Gábor: A reformátor (dráma)
körülvéve — ebből is elegem lett... De most már aztán megírjuk ezeknek a magunkét, a szédült lázadóknak! SPALATIN Márton, engem Frigyes urunk vár, én már nem maradhatok. MELANOHTON Sajnos, Márton, én sem, tudod az egyetemen kell beszélnem. BUGENHAGEN Nekem az esti istentiszteletre kell készülnöm, hiszen te kértél, helyettesítselek. LUTHER Menjetek, menjetek, ne is lássalak már benneteket. (Spalatin, Melanchton, Bugenhagen el. Luther egyedül marad Katával) LUTHER (fölindultán) Hű barátok, tanítványok! No, szépen vagyunk! Gyávák, árulók vagy rajongók, egyre megy... És hogy álltak körülöttem, hogy fogadkoztak volna, mintha csak összeesküvést szerveznénk mi itt, semmit sem értettek meg az egészből! Magamra hagytak? Hát magamra hagytak! De én tudom, hogy velem az igazság. A vérontásnak, a gyújtogatásnak véget kell vetni, akár vérrel is! Kata, végy tollat, tintát és papírt, nekem úgy táncol a szemem előtt minden, nem tudóik inni, diktálok neked: (Kata felkészül, kissé riadt) Mondom a címet. A parasztok rabló és gyilkos vad hordái ellen! KATA Ezt írjam, Márton? LUTHER Írd, ha mondom! Mélyen tisztelt uraim, fejedelmek és püspökök, s minden rendű, rangú nemesek. Ez itt most a 'kardnak s haragnak ideje, nem a kegyelemé. A lázadókat ütni, vágni, fojtogatni kell. Akik nem hallják az Igét, most a puskát kell meghallaniok, s meg is érdemlik. Nyilván könyörögnünk kell értük, legyenek engedelmesek. De ha nem fogadnak szót, helye nincs a könyörületnek. Mert aki Müntzert látta, elmondhatja, hogy magát az ördögöt látta élve. Leírtad? KATA Leírtam, Márton, de ez iszonyat! LUTHER Akkor vidd a nyomdába, most azonnal! KATA Ezt, Márton? Mondd, nem ittál túl sokat. LUTHER Annyit nem, hogy ne tudjam, mit teszek. Azt mondtad, szeretsz? Nem igaz? KATA Igaz! LUTHER Akkor tedd, amit mondtam, érted? KATA Értem. (elmegy) LUTHER (egyedül, iszik még egy pohár bort, ráborul az asztalra) De sötétben maradtam, vaksötétben. 3. kép A Fekete Kolostorban Wittenbergben 1525 június végén a nagy termet látjuk. Az asztal mintegy 20 személyre van megterítve. Luther Márton egyedül jár-kél feszült idegállapotban a teremben. Később Kata ételeket, italokat hoz be. Odakint Wittenberg utcáin bilincsbe, béklyóba vert fogoly parasztokat terelnek a nemesek zsoldosai. Fölhallatszanak a panaszszavak, jajveszékelések. Luther az ablakhoz megy. HAjNGOK AZ UTCÁRÓL Gyorsabban, te paraszt! — Légy átkozott, pribék! — Tartsd a pofád! LUTHER Átkozott, átkozott! Az ón vagyok, nem a pribék. Látom már, közeleg felém az ördög helytartója, nem lesz menekvés, látom, tartományainkban vér özönlik; és van-e, ki nem engem kárhoztat? Mert vállaltam mind a két fél igazát — és a vétkeit is, persze magamra vettem; árván lebegek hát mint szélben a madár pelyhe. Ki voltam, s mivé lettem? KATA (bejön): Márton, kihez beszélsz? Csak azt mondóim, hogy késnek a vendégek. (Emelt hangon:) Mért nyomattad ki?!... Hagyd el, semmi, semmi... KATA Apád s anyád ünneplőben ragyog már. 1081
