Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - Bariska István: A szentgotthárdi szembesítés (Szentgotthárd - Helytörténeti, művelődéstörténeti, helyismereti tanulmányok)
BARISKA ISTVÁN A szentgotthárdi szembesítés SZENTGOTTHÁRD — HELYTÖRTÉNETI, MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI, HELYISMERETI TANULMÁNYOK, SZOMBATHELY, 1981., 77L p. Város, amely 1983. augusztus 20-a óta nemcsak megelőlegezheti magának ezt a rangot, de jogszerűen használhatja és élhet vele. Település, amelynek története több, mint 800 esztendős, hiszen keletkezését, születésének pillanatát a ciszterciek letelepedésénél korábbra datálják ma már (Valter Ilona). Persze nehéz lesz tudatunkat hozzászoktatni, hogy a II. Béla király által behívott franciaországi egyházi renddel nem köldökzsánóros a (kapcsolata. Nemcsak azért, mert Szentgotthárdon a ciszterciek királyi letelepítése (1183) és rendi megtelepedése (1184) után e monasztíkus renddel való együttélés több mint 700 esztendős lett — kisebb nagyobb megszakítással —, de ezt a hagyományos alapítást sugallja III. Béla most felállított gotthárdi szobra is. Végül és nem utolsósorban az a körülmény, hogy az újkori településtörténetben oly fontos cezúrát jelentő várossá nyilvánítás is ehhez a 800 éves jubileumhoz igazodott. Ezt az évfordulót megelőzően, de azért arra összpontosítva, 1981-ben csaknem 800 oldalas kiadvány látott napvilágot a Rába és Lapincs menti város történetéről, amely végső soron jubileumi indíttatású és amelynök mecénása az akkor még nagyközségi tanács lett. Az egyik kitűnő történésZkollégám egyszer arra figyelmeztetett, hogy nincs veszélyesebb a történetírás számára, mint évfordulókhoz mérni a történelmi szembesítéseket és mérlegkészítést. Ilyenkor ugyanis az alkalom súlya is nagyot nyom a história mérlegén, arról nem beszélve, hogy Iustitia szeméről is előbb hull le a kendő. Kiváltképpen ottt, ahol még hiányzik arányosan a megfelelő történelmi távlat, ahol még kísért Horatius intelme: „Nonum pramatur in annum”, a mű kilenc évi pihentetésének elve. Ügy tűnik, hogy a szubjektivitás eme csapdája inkább a közelmúlt, a félmúl-t, írástudóit fenyegette inkább, de az új szentgotthárdi történelemkép egészére nagyon is reális kontúrok és színiek jellemzők. Szentgotthárd gyűjteményes opusában 16 szerző vállalkozott arra (avagy ennyit kértek fel), hogy ennek a több mint 800 esztendőnek a históriai képét az új alapkutatások révén és a lehető legkorszerűbb történelemszemlélet segítségével újraértelmezze és kiegészítse. Minthogy Vakarcs Kálmán kitűnő könyve 1939-ben jelent meg, ez a feladat jubileum nélkül is elodázhatatlan lett. Csakhogy a vállalkozás még 16 szerzővel sem egyszerű. Sőt, bizonyos szempontból, nevezetesen az egységesség és az arányok betartása szempontjából, még bonyolultabb is. A „történelmi lecke” azonban egyáltalán nem egyszerű a térség és Szent- gotthárd egészének történelmi-történeti problematikája, annak gazdagsága, ellentmondásossága, jelentősége miatt sem. Ennek a problémakörnek néhány elemét kiemelve világossá válik a kötettel kapcsolatos tudományszervezési, feltárási és feldolgozási műhelygond. Az láthatóan a könnyebben eldönthető dolgok közé tartozott, hogy az 1950 óta közigazgatásilag is Szentgotthárdihoz tartozó Rábafcethely és Zsida községek történetét is leltárba vegyék a kutatók, sőt történetileg is indokoltan a társadalom- és agrártörténetnek ki kellett tekintenie a ciszterci apátsághoz tartozó 26 községre is, azaz első ízben készült el egyfajta uradalomtörlténet és első alkalommal láttatja ilyen egységben a históriaképet a történeti statisztika is (Simonffy Emii, Kovacsics József). Ilyenformán példának okáért a 18—19. század fordulóján nem 800 fős nagyságrendű mezőváros elszigetelt mozaikképe bontakozik ki, hanem az ura1049
