Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT BABITS MIHÁLY - Kántor Lajos: Babits és az irodalom lelkiismerete (tanulmány)
hűséggel pártja mellett: dogmáit mintegy 'hallgatólagosan en btoc elfogadja, s egyé- bekben a kort izgató nagy és kényes kérdéseket lehetőleg kikapcsolja munkásságának áramköréből.” Ha itt abbahagynánk az idézetet, azzal a meggyőződéssel maradnánk, hogy Babits a nekilendülés után mégis visszavonja sugaimazását, továbbra is — ismét — a korproblémáktól való elzárkózást hirdeti. Az idézőjelnél abbahagyott szöveg azonban mindjárt a (következő bekezdésben így folytatódik: „De lehet-e csodálni, ha mozgása elakad s érdeke megapad az irodalomnak, mely ekként kasztrálja magát : melyből kimaradt az eszmék és szellem igazi élete, az Emberiség eleven vallásának lélegzete?” A továbbiakban kiviláglik, hogy szerzőnk a már eleve megoldott, dogmaként hirdetett problémákat érzi idegennek az irodalomtól, a „belső forrongást” kérd számon. „Belső forrongás pedig csak ott lehet, ahol az Ember problémái az íróiban egyéni életet élnek: ahol az író fontos dolgokról beszél és beszélhet, pártoktól és politikától függetlenül.” Individualizmus ? Ez a minősítés sem volna pontos, mert Babits tulajdonképpen egy közösség gondjait próbálja felmérni, osztozni bennük — akár egy nemzetre, nemzetiségi kisebbségre, akár az európai népek egészére utalva. „Esztétikai idealizmusától” pedig megtalálja az utat a jelenhez. íme, az átmenet okfejtése: „Azelőtt az emberi szellem — az Emberiség kollektív 'gondolatfolyama — élt az irodalomban. Most ez a gondolatfolyam él külön — mert nem halt meg —, s az Irodalom él valami látszat-életet külön. Látszat-életet: mert az igazival való lényegi kapcsolata megszűnt, s mennél inkább akar a »tömegekre-« hatni, annál érezhetőbb, hogy a kevesek időtöltésévé ereszkedett. így vesztette el régi nagyságát s szerepét, s vált kapkodóvá, hogy azokból kétségbeesett és erőszakos próbálkozásokkal valamit visszaszerezzen.” Az irodalmi termés végtelenül megnőtt, a közönség művelődése rendkívülien föllendült, rengeteg a jó író — csak éppen „a nagy írók faja, akikben az Emberiség agya lüktetett” tűnt el szinte. Miit lehet hát tenni, miről lehet mégis beszélni? Egy francia íróra, illetve kritikusra (Julien Bendára?) utal, aki az európai irodalmak fokozódó regionalizmusára hivatkozik. Az írástudók árulásában kifejtett gondolatok Babits új esszéjében itt más irányt vesznek; nem adja ugyan fel egyetemesség-igényét, de közeledik a realitásokhoz. „Ilyenformán az író — folytatja Babits a francia kritikus gondolatmenetét —, aki nem tud vagy nem mer fontosat mondani az Embernek és az Emberről: mond legalább valami fontosat egy kisebb közösségnek vagy egy kisebb közösségről. (Jó író dolga — de nem nagy íróé.)” A zárójeles mondat (és utána egy teljes bekezdés) az egységes (keresztény) európai kultúrát siratja ugyan, ám abban a tudatban teszi ezt, hogy nevetséges kísérlet volna részéről vezetni és ki- tainítani akarni az irodalmat, legfeljebb diagnózist és némi prognózist adhat. Ügy, ahogy Kuncz Aladár kérte tőle, 1929-es felkérő leveleiben. Babits a francia kritikus véleményét a regionalizmusról összekapcsolja egy erdélyi véleménnyel: „Érdeklődéssel olvastam az Erdélyi Helikon egyik közeli számában azt az elméletet, amely szerint a mai Európa lelke önmagának igazán egységes és termékeny kifejezéséhez csak éppen a mai országok kultúrádnak még kisebb, regionális kultúrákra való szétbomlása, »önmagukat szabadon kifejező regionálizmusok« útján juthat el. »Előbb szét kell tömi a múegységaknek a lehető legkisebb darabokra, hogy egy új összegező szellemi áramlat megcsinálja belőlük a valódi egységet.« Babits nem nevezi meg e gondolat ikifejtőjét. Kuncz Aladárról van szó, s az ő „székfoglalójáról”, amely Erdély az én hazám címmel a Helikonban, 1929 szeptemberében (mintegy az Áprily távozásának bejelentéseként s a „Vallani és vállalni” előhanigjául) jelent meg. Babitsnak volnának ellenvetései az idézett tétellel szemben, értékeli azonban az „erdélyi írók vívódásait”, azt, hogy „az erdélyi lélek lényegesebb európai mondanivalók felé vágyik, s nem alkar regionálizmusába, mint egy kényelmes mentsvárba, bezárkózni”. Valójában Kuncz esszéjének „Erdély az én hazám” s a korábban hangoztatott „Európa az én hazám” paradoxonét értelmezi irodalomtörténetileg-esztétikailag egyetemesen, amikor így összegez: „Nincs Európában irodalom, melynek számára a saját regionálizmusa élőbb, égetőbb, fájóbb problémát jelentene, mint a magyarnak. De talán, ahol ennyire fáj és él ez a probléma, ott kétszeres joggal lehet remélni, 1022
