Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT BABITS MIHÁLY - Kántor Lajos: Babits és az irodalom lelkiismerete (tanulmány)
rete prob témakörben döntő érvül szolgálnak, másrészt olyan összefüggésekre is ki kell térnünk, amelyekre régebbi elemzéseinkben nem figyeltünk föl. Babits Mihály programadó esszéjének késéséből tulajdoniképpen haszon származott; jóllehet nem a legelső, Kuncz szerkesztette lapszámba került, óm az 1930. januári Erdélyi Helikon tükrözd mégis először, műfajilag is sokoldalúan az új szerkesztő koncepcióját (lásd: Fiatal magyarok ankét, újabb hozzászólások a „Vallani és vállalni” vitához, tanulmány Az új magyar grafikai művészetről, Blaga-versefc, Szekfű Gyula bírálata Kós Károly transzilvartízmus-felfogásáról, gazdag szemle-anyag magyar, román, világ-ki tekintéssel). Ugyanakkor Babitsnak így alkalma nyílt eleget tenni Kuncz Aladár kérésiének, vagyis a programadást jobban összekapcsolhatta az 1928—1929-re való visszatekintéssel. Noha az Európaiság és regionálizmusban hiába keresünk neveket és lapcímeket, kétségtelen, hogy a szerző Az írástudók árulása és a Bauimgarten-díjak kapcsán őt ért sokféle támadásra is reagál benne, egészen meglepő higgadtsággal (különösen ha némely — idézett — cikk otromba szövegezésére gondolunk!). Bábits valójában újrafogalmazza itt a (naiv?) Európa-hitét, amikor kijelenti: „A modern nacionálista életnézet — mely maga is egységes és mintegy nemzetközi áramlat — nem téveszthet meg senkit ©felől: a soknyelvű Európában egyetlen és egységes szellem él.” Testvérharoökníák, belvililongásolknak minősíti a nemzeti kultúrák egymással vívott mérkőzését, következésképpen nem tudja és nem akarja egymástól elválasztani a magyar irodalom és az európai irodalom jövőjére vonatkozó gondolatait. A „Tudomány vallása dominálta”, háború előtti Európa szellemi életéből indulva M, amely szerinte „igehirdetés nélküli irodalmat teremtett”, a világ lényeinek csupasz igazságát s a formálni való szépséget ikereső törekvésekben véli meg- ragadhatónak a jelent. Babits „az ilyen világnézet” kétféle zsákutcájára hívja fel a figyelmet: „Egyik a Vart pour l’art, az Élet fölött álló s abban hatástalan, »impasszi- bilis« művészkedés, ami oly hamar rossz hírre jutott a fiatalabb generáció előtt. Másik: mennél meztelenebb és kegyetlenebb vallomás és leleplezés az Életről, arai pedig végső következésében az irodalmat az emberi lélek szennyesládájává teszi, s régi szellemi magasságaiból kilátástalanul kizárja.” Babits tehát kitart esztétikai idealizmusa mellett — ami (látjuk!) korántsem azonos az öncélú művészettel. Legfeljebb abban rokon vele, hogy imár-már éteri magasba vágyik. Meggondolkoztató viszont — a Babits utáni idők irodalmi történéseit is figyelembe véve — kirohanása a kisszerű, pletykasirodialom ellen: „az Irodalom trónjára a Pletyka istennője ül. Szinte az egész irodalom valami nyilvánosság előtt űzött magasabb rangú pletykázássá válik: leleplezzük felebarátaink titkos kis aljasságait, vagy perverzül magunkról pletykázunk, mentül meztelenebb állva a világ elé, sőt mentül szennyesebben, esetleg hazudott szennyekkel. Így az író és műve legalább némi pletyka-anyagot ad az Életnek; s a közönség megmaradt kevés érdeklődése az irodalom iránt főleg ennék a pletyka- anyagnak szól; revük helyett irodalmi pletyka-közlönyök gyűlnek a művelt olvasó asztalán. Nemcsak nálunk, mindenütt így van ez.” Érdekes, hogy Babits a továbbiakban részben magáévá teszi a fiatalok kifogásait, mindenesetre elgondolkozik fölöttük. („Természetes, hogy az irodalmi ifjúság köreiben mind hangosabbá válik a reakció, mely a művészkedő vagy pletykairodalommal szemben az életbe kapcsolódó harcos irodalmat sürget”!) De kifogásolja, szomorúnak nevezi azt az irodalmat, „amely az Emberiség szellemi és vallási kataklizmáiról csak a Politika gyanús alakjában vesz tudomást, a pártok és harc igényeihez leegyszerűsítve”. Itt jön azonban a meglepetés; mert igaz ugyan, hogy Babits a politikamentesnek vélt idealizmus nevében elmarasztalja Élet és harc napi irodalmi értelmezését, közvetlenül ezután az okfejtés után viszont — mintha saját forradalmi szereplésére és visszavonására, illetve a baloldal részéről őt ért bírálatokra is felelni akarna — a következőket olvashatjuk: „Biztos, hogy a legkülönib írók gyakran börtönnek érzik a saját pártjukat: ezért van annyi írói aposztázia napjainkban. De az aposztata, magával hithagyása tényével, nyomban az ellenpárt karjaiba esik, melyek nem kevésbé súlyos bilincsként fonják körül. Dante »magából csinált pártot imagánák«: de melyik író teheti ezt meg ma? Pártban fojtó a lég; ám párton kívül teljesen hiányzik. Okosabb az író, ha kitart 1021
