Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT BABITS MIHÁLY - Kántor Lajos: Babits és az irodalom lelkiismerete (tanulmány)

KÁNTOR LAJOS

Babits és az irodalom lelkiismerete

ERDÉLYI TANÚSÁGTÉTEL

Az 1941 októberében készült, s az egyik leghűségesebb tanítvány, Illyés Gyula szerkesztésében kiadott Babits emlékkönyvben Kuncz Aladár és Reményik Sándor nevél hiába keressük a szerzők között; Kuncz tíz éve halott, a régóta beteg Reményik épp a kötet összeállításának idején (október 24-én) távozik az élők sorából, mindössze kél és iél hónappal élve túl (fizikailag) költőtársát. Tamási Áron viszont jelen van, és igazi tamásis szöveggel búcsúzik a nagy írástudótól. („Költő? Tudós? Bíró?”) Személyes emlékeit s a kortársak szavát — a vádakat is — idézve értekezik Babits tornyáról, és jut el a következtetéshez:

„Nehéz élete volt, mert a könnyű siker és a népszerűség helyett inkább a Világítótorony hősiességét választotta, mely »mozdulatlan áll és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát, — míg csak egy új vízözön le nem borítja lámpáit«.

őrhelye is Világítótorony volt.

Nem Elefántcsonttorony.”

Tamásihoz az erdélyiek közül mindenekelőtt Szentimrei Jenő csatlakozik (Jékely verset ad, Benedek Marcell pedig egy Benedek Elek-epizódot elevenít föl), a lehető legszubjekitívebben; 1929-es és 1934-es találkozásuk emlékét vetíti nagy vászonra, de objektív irodalomtörténeti megállapításokat is tesz. („Ö pedig azelőtt is, azután is, minden Erdély felől érkező írást, folyóiratot, könyvet komoly figyelemmel olvasott el. Tamási nagy felfedezés volt számára. Nyírében sokallotta kissé a »vadregényt«. Költők közül akkoráiban még kevéssé foglalkoztatta Reményik. A fiatalok, Dsida, Szemlér, Kiss Jenő érdekelték. Pontosan tudta, ki milyen folyóiratba dolgozik s kitől mit lehet várni.”) Szentimrei emlékkönyvd írását (Rólad álmodom, Erdély) és Tamási értékítéletét érdemes szembesíteni a két világháború közötti romániai magyar irodalmi sajtó anyagával. Ezt megelőzően azonban — futólag bár, és csupán az esz- szébe fogalmazott gondolatok és érzelmek szintjén (vagyis mellőzve ezúttal a verseiket) —, illik magát Babitsot is megszólaltatnunk.

Amikor 1935-ben, Jánosó Elemérnek a fő kérdésekben lényegre tapintó, okos tanulmánya (Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig) körül, kibontakozik a vita a Nyugatban az erdélyi, a romániai magyar irodalomról, Babits is válaszol a helikoni — Makkal László cikkében 'kifejtett — vádakra. A Nyugat tekintélyes szerkesztője, Ady halála óta költőfejedelem, a Baumgarten-alapitrvány kurátora az egykori fogarasi ta-^ nárra emlékezik s a későbbi évek lelkiismeretes olvasójára, kritikusára: „A transzil- ván színek kitörölhetetJenek telkemből s könyvekníből. Minden, ami erdélyi, érdekel az izgat. Az új erdélyi irodalomhoz sok személyes emlék köt; számos íróját szeretem és nagyrabecsülöm. Emlékszem Reményűk első verseire; még könyve sem volt akkor és senki sem ismerte; erdélyi irodalom még nem is létezett... Emlékszem az elragadtatásra, amivel a Fekete kolostori olvastam; én írtam róla az első cikket a Helikoniban ; szegény Dadi még olvasta korrektúrában a halálos ágyán, s örült neki... Emlékszem az örömre, máikor Tamási Áront megismertem és sikerült útjait egyengetnem ...” Két évvel később, 1937 karácsonyán — a szigorúan objektív, egyediktől (például Bözödi Györgytől a Pásztortűzben éppenséggel szenvedélytelenül ridegnek mondott Babits-prózáíól eltérő hangú — Fogaras című emlékezésben még egy1014