Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - Csua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészletek, Bíró margit és Komlósy András fordításai)
se tudtalk kezdeni, nem tudták áttéríteni. Ellenségüknek tartották és legszívesebben megölték volna, de tudták róla, hogy a md védencünk. Datálod nagyon féltek, ezért aztán semmit se merték csinálni vele. Budara minden nap megverte Budairdhát, hogy ne járjon más férfiakhoz. Budaniiba nem hátrált meg: — Nem lehet, — mondta a férjlének — idyen a vallásom, ha nem teszem, pokolra jutok a túlvilágon. Csak ürügyet találjon az asszony, többé vissza nem tartod! Nézte Data ezeket az undorító dolgokat, nézte, aztán egy nap így szólt hozzám: — Köszönöm neked Tikivá bátyám, hogy befogadtál és menedéket adtál nekem. Meghálálom majd a jóságodat, ha isten is úgy akarja, de nem maradhatok itt, nem bírom nézni ezt a népséget. Végül még valami bűnt fogok elkövetni, pedig hát ezek is isten teremtményei. Várok még egy kicsit, amíg kerül neked egy másik társ vagy egy napszámos, aztán elmegyek. — Maradj csak, mit törődsz ezekkel! — győzködtem, de nem hallgatott rám, és most már azt hiszem, nem tettem helyesen, hogy marasztaltam. Data Tutashia olyan ember volt, aki nem tudta elviselni az ocsmányságot, előbfo-utóbb mindig beleavatkozott, márpedig ha valaki ezeknek a romlott embereknek az életébe bele- ártja magát, az nagyon messzire vezethet. Egyszer — már sötét volt, éppen lefeküdni készültünk — nagy ricsajt, kiabálást hallottunk a faluból. Kinéztem az ablakon. Budara Haljutkin háza előtt állt furkós- bottal a kezében, döngette az ajtót és ordítozott Budarihának, hogy jöjjön ki onnan. Budariha nem jött ki. A hliszték mind kitódultak, apraja-nagyja ott volt, nézték az ingyen cirkuszt. Viszketett nagyon a tenyerük, vitte volna őket a lábuk, hogy megverjék Budarát, de a fél szemükkel minket lestek — majd szétvetette őket a méreg. Budara betörte az ajtót, berontott a házba. Haljutkin úgy rohant ki onnan, majd a nyakát törte, közben meg kiabált: Segítség, segítség! Budara először kedvére elverte az asszonyt, aztán ráparancsolt, hogy azonnal menjen haza. Budariha nem engedelmeskedett, azt mondja: — Addig nem megyék el, amíg isten akaratát nem teljesítettem! Akikor Budara a furkésbottal esett néki. Budara egyre verd az asszonyt, Budariha vonaglik, mint egy kígyó, de csak nem megy haza. Kint csupa egy fejetlenség és rohangálás minden. Amikor már belefáradt Budaira a verésbe, újra megkérdezte: — Most se jössz haza? — Sehova se megyek, a feleséged se akarok lenni, Haljutfcinnal maradok! Haljutkin meg kintről tüzelte: — Maradj csak, ne menj vele, mi szükséged erre az istentelen pokolfajzatra! Budara megrökönyödött. Gondolta, édes szóval talán még ráveheti Budarihát, hogy vele menjen. Aztán addig jutott a dolog, hogy már könnyes szemmel könyörgött, de Budariha megmakacsolta magát, sehogy se engedett. Amikor már semmi sem segített, azt mondta neki Budara: — Most megyek, és idehívam Diatát, akkor majd meglátjuk, hogy velem jössz-e! Es azt is meglátjuk — kiáltotta Haljutkin felé —, hogy hogy tartod őt magadnál, meg hogy elengeded-e! Fogta magát és elindult a md házunk felé. Lassú léptekkel jött, azt gondolta, Budariha talán utána kiált: „Ne hozd ide Da tát, veled megyek!” De nem kiáltott senki. Az egész falu kint volt az utcán. A blisztek egy csoportban álltak, nagy volt ott a sustorgás, tanakodás! Na, mondtam magamban, ezek most nyomban nekiesnek Bu- dar áriak, megtépik, kibelezik, mint egy hízott tyúkot. De nem nyúlt hozzá senki: a szobánkban füstölgőt! a mécses, látták, hogy mind a ketten figyelünk a nyitott ablakból, ezért nem mertek semmit sem csinálni. Budara bejött hozzánk. Ügy nézett ki, szegény, mint egy ázott maosika. Bizonyára érezte, hogy nem sok jóra számíthat, lehorgasztotta a fejét és csak állt a szoba közepén. A hlisztek közelebb ólálkodtak az ablakunkhoz. Némelyik olyan közel merész980
