Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Pomogáts Béla: Közelkép és csoportkép (Tóth László: Vita és vallomás)
POMOGÁTS BÉLA Közel és csoportkép TÓTH LÁSZLÓ: VITA ÉS VALLOMÁS Népszerűek és hasznosak az írókkal folytatott beszélgetések: nálunk Simon István, Karinthy Ferenc, Garat Gábor, Hegyi Béla, Bertha Bulesu és Domokos Mátyás, Erdélyben Huszár Sándor, Beke György, Marosi Ildikó és Gálfalvi György, a Vajdaságban Hornyík Miklós interjúi mutatták be az élő magyar irodalom jeles egyéniségeit. Köteteik lassanként egész polcot tesznek ki a könyvszekrényben, most ezt a gyűjteményt gyarapítja Tóth László szlovákiai magyar költő irodalmi interjúinak kötete is: a Vita és vallomás. Alcíme szerint: Beszélgetések szlovákiai magyar írókkal, a szerző szándéka Szerint: „Tizenkét »szereplőt-« felsorakoztató »keretes regény«, a csehszlovákiai magyar irodalom harmadvdrágzásának »regénye«.” A „harmadvirágzás” Fábry Zoltán irodalomtörténeti terminussá vált kifejezése: a szlovákiai magyar irodalom 1948 óta bekövetkezett feiújutását jelöli. A tizenkét szereplő: Cselényi László, Csontos Vilmos, Dénes György, Dobos László, Duba Gyula, Gál Sándor, Rácz Olivér, Tőzsér Árpád, Turczel Lajos, Varga Imre, Veres János, Zalabai Zsigmond. Valóságos kis szociológiai „mintásokaság”, amely a „harmadvdrágzás” irodalmának nemzedéki, eszmei és poétikai „keresztmetszetét” mutatja be. Van közöttük népi és avantgarde költő, hagyományos és modern elbeszélő, irodalomtörténész és drodalomkritákus, van közöttük volt miniszter és aktív nemzetiségpolitikus, főszerkesztő és egyetemi tanár, újságíró és irodalmi „szabadúszó”: tizenkét „közelképből” alakul ki a nemzetiségi Irodalom „csoportképe”. Tizenkét arcképből, vallomásból és beszélgetésből bontakozik ki a szlovákiai magyar irodalom „regénye”, a nemzetiségi irodalmi kultúra „történelmi jelenideje”. Ebben a műfajban az első szlovákiai magyar vállalkozás, valóban „harminckét esztendő kellett ahhoz, hogy az első csehszlovákiai magyar írói interjúkötet megszülessen”. Tóth László helyesen állapítja meg: „Nemzetiségi irodalmunk, írásbeliségünk, szellemi életünk egy bizonyos belső szükséglete hívta életre, s ez adja meg funkcióját is. Sürgető igényeknek kellett eleget tennie, meglehetősen nagy hiányt kell pótolnia, minthogy a szlovákiai magyar irodalom múltjával foglalkozó értékes tanulmánykötetek s néhány régebbi intézményének történetét feldolgozó kisebb monográfiák ellenére is igen hézagos még ennek az irodalomnak az önismerete. Hiányzik a hatévtizedes folyamat lexikális és bibhográfáai feldolgozása, rendszerezett irodalomtörténete, összefoglaló nemzetiségtörténete.” Az egyetlen használható kézikönyv Turczel Lajos 1967- ben megjelentetett Két kor mezsgyéjén című munkája, amely a két világháború közötti korszak nemzetiségi irodalmának életét és intézményeit tekinti át. Tóth Lászlónak ilyen körülmények között nemcsak irodalmi csoportképet kellett festenie, hanem a második világháború után kibontakozó új nemzetiségi irodaiam élettörténetét is át kellett fognia. Vállalkozása éppen ezért minden dicséretet megérdemel, egyszersmind olyan kihívást jelent, amelyet hasonló nagy igényű vállalkozásoknak kell követnie. (Csak zárójelben említem, hogy igen nagy szükség volna a szlovákiai magyar irodalom korábbi korszakának hasonló feldolgozására: el kellene beszélgetnie valakinek az idős, már távozóban lévő írónemzedék képviselőivel. A huszonnegyedik órában vagyunk: Győry Dezsőt, Forbáth Imrét, Földes Sándort, Mécs Lászlót, Szalatnai Rezsőt, Peéry Rezsőt, Simándy Pált már nem kérdezheti meg senki, Egri Viktor, Morvay Gyula, Balogh Edgár, Sándor László, Dobossy László, Kovács Endre, Urr Ida, Palotai Boris még megkérdezhető!) 552
