Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Pomogáts Béla: Közelkép és csoportkép (Tóth László: Vita és vallomás)
De lássuk a Vita és vallomás beszélgetéseit s a beszélgetések nyomán leszűrhető tanulságokat. Az interjú, mint azt Tóth László is megállapítja, egy népközösség életének, kultúrájának és önismeretének igen fontos eszköze: „Fontos és nélkülözhetetlen, mert olyan dolgok megfogalmazására és kimondására is késztetheti az embert, amelyek egy-egy vers, novella, regény, tanulmány, esszé vagy önvallomás testében idegen anyagokként lennének jelen, sőt más formában esetleg meg sem fogalmazódnának és ki sem mondatnának.” Persze jól kell kérdezni ahhoz, hogy a beszélgetés során végül is alakot öltsön a nemzetiségi irodalom önismerete. Tóth László, úgy vélem, jól kérdezett, kérdései legalábbis lényeges dolgokra irányulnak: a szlovákiai magyar irodalom és a kritika fejlődésének eredményeire és korlátáira, Fóbry Zoltán irodalmi szerepének mai értelmezésére, a nemzetiségi irodalom küldetésére és jelenlegi feladataira. E kérdések nyomán kapunk árnyalt és hiteles képet a „harmadvdrágzás” irodalmának eredményeiről és gondjairól, s bontakozik ki előttünk a szlovákiai magyar irodalom mai önismerete. A „harmadvirágzás” irodalmának születését egy gyötrelmes, máig ható történelmi trauma előzi meg: a szlovákiai magyarság 1945—1948-as teljes állampolgári jogfosz- tottságának emberi méltóságba és személyes sorsokba gázoló megpróbáltatása. Fel kell figyelnünk arra, hogy ez a tapasztalat — az egyetlen Zalabai Zsigmondot kivéve, aki 1948 januárjában született — mindegyik beszélgetésben milyen nagy szerepet kap, következésképp igen komoly mértékben határozza meg a szlovákiai magyar irodalom önismeretét. (Ezt különben a művek: Tőzsér Árpád, Cselényi László, Gál Sándor versei, Dobos László, Duba Gyula, Mács József prózai művei is mutatják, hiszen a szlovákiai magyar irodalom éppen a jogfosztottság élményének vallomásos felidézése révén vált nagykorúvá!) A felidéző vallomást találjuk meg most Cselényi Lászlónál, aki arra emlékezik, miként hurcolták el közvetlen rokonait, s rakták ki családját tulajdon házából a szabad ég alá, Csontos Vilmosnál, aki felidézi, hogy 1947-ben miként pakolta össze szerszámait, hogy ha menni kell, hát indulhasson, Dénes Györgynél, akinek mozgalmi munkája miatt üldözött kommunista apját is a csehországi deportálás réme fenyegette, Dobos Lászlónál, aki látta, hogy mint hurcolják kényszermunkába a premontrei apátság egykori cselédeit, Rácz Olivérnél, akinek meg kellett érnie, hogy miután 1938-ban elmarasztalták mint kommunistát, 1945-ben ismét elmarasztalják, mint „fasiszta kölla'boránst”, és így tovább. Egy egész irodalom, egy egész népcsoport (hét-nyolcszázezer ember) történelmi emlékezetét, emberi öntudatát érintették a jogfosztottság éveinek súlyos tapasztalatai, s Dobos László helyesen utal arra, hogy az igazságot végre ki kell mondani: „Van olyan vélemény, mely szerint meg kell várnunk a dolgok kimondhatóságának idejét! Ha ez igaz lenne, örök életért kellene könyörögnünk. A dolgok kimondhatósága nem kivárás és irodalmi becsúszó szerelés kérdése. A kimondhatóság ideje bennem van: ha érzés, gondolat, ítélet, tapasztalat irodalommá érik, fogalmazódik bennem, ki kell mondanom.” Igen, egyszer ki kell mondani azoknak az éveknek az igazi nevét, el kell mondani, hogy valójában mi is történt a „lakosságcsere”, az „áttelepítés” és más hasonló, túlságosan is megszépítő elnevezések álcája mögött. (És nem csupán Nyugaton megjelenő könyvben, a hazai történetírásban is.) A jogfosztottság, a kényszeráttelepítés, a deportálás történelmi tapasztalatai nemcsak egy egész népközösség kollektív tudatában okoztak tragikus meghasonlásokat, a nemzetiségi irodalom útját és a nemzetiségi értelmiség helyzetét is megszabták, hatásuk ennyiben a jelenben is érvényesül. (Amellett a történelem sem tette teljes mértékben „ad acta” azoknak az éveknek a tapasztalatát: a nemzetiségi kérdés erőszakos megoldásénak — a nyelvhasználati jogok megnyirbálásának, a nemzetiségi iskolák bezárásának — réme időnként ma is kísért.) A szlovákiai magyar irodalom a teljes jogfosztottság következtében kényszerült másodszor is arra, hogy a „semmiből” teremtse meg a maga intézményeit, erről az igen nehéz és küzdelmes munkáról adnak képet Rácz Olivér, Dénes György és Dobos László szavai. És a kényszeráttelepülések következtében fogyatkozott meg olyan mértékben a szlovákiai magyar értelmiség, hogy a kétkezi dolgozó népesség hosszú időre szellemi vezető nélkül maradt. Egy jó évtizednek kellett eltelnie, amíg a nép fiai közül írástudók nevelődtek, s ezek 553
