Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Sándor Iván: Tiszaeszlári dimenziók (esszé)
SÁNDOR IVÁN Tiszaeszlári dimenziók í. öt éve, A vizsgálat iratai megjelenését követő napokban sok levelet kaptam. Az egyik így szólt: „Az Esti Hírlap 1976. június 3-i számában interjú jelent meg önnel. Ezzel a mondattal fejeződik be: .Érdekes útra készül. Tisza- eszláron rendeznek holnap este könyvheti találkozót a helybeli olvasókkal.’ Engedje meg, hogy ezzel kapcsolatban megkérdezzem, hogy az estéről jelent-e meg valami cikk, tudósítás, és ha igen, melyik lapban. Szíves válaszát előre is megköszönve, tisztelő híve: Dr. Kovács László, 1051 Budapest, Arany János utca 27.” Megírtam a választ a levelekre, dr. Kovács László soraira is: a találkozó jól sikerült, beszámoló nem jelent meg róla, a sokféle könyvheti program ismertetése megtölthetne jónéihány újságot. Azért az eset nem volt ilyen egyszerű. Öt esztendeje a levélváltásnak, eljött az ideje, hogy a kurta választ kiegészítsem. Egy könyv hatása lemérhetet- len. Most az új kiadás előkészítése közben mégis van mondanivalóm erről. Ha visszagondolok első tiszaeszlári utamra, az 1973-asra, ma már mosolyognom kell a gyanútlanságomon. Levéllel jeleztem jóelőre az érkezésemet. Ügy gondoltam, a legjobb, ha a levelet a művelődési ház igazgatójának címezem. Nem tudtam, hogy akkor még nem volt művelődési ház Tiszaeszláron. A levél az iskolaigazgatóhoz került, aki nem sokkal később, valamilyen méltatlan cselekedete miatt el is távozott a községből. A helyi autóbuszjárattal érkeztem, sokáig várakoztam az iskola tanári szobájában, végre Szakolczai Lászlóra, fiatal, készséges tanítóra bíztak. Induljunk... De merre? Megyünk az eszlári Kossuth utcán, befordulunk a napközisek portájára, a kertben fonnyadt virágok, a teremben pörköltjüket fogyasztó gyerekek, egy félreeső asztalnál termetes, világosszemű férfi, közel a hatvanhoz, Mikszáth- regényekből lépnek elő ilyen tekintettel a falu bölcsei, súlyos léptekkel, vidám arccal. A széles karmozdulat, a már az első mondatra bizalmas felelet, miközben azért az idegent rejtett pilantással méregeti, a gyerekzsivajban csendet parancsoló nem hangos kiáltás, az invitálás, a készség a barátkozásra, a szavak nélküli faggatás; ki vagy, mit akarsz itt, miféle sors vetett a falunkba? Így ismerkedtem meg Oláh Gyulával. A gyanútlanságom? Sejtettem ugyan, hogy nehezen, mégis azt hittem, hogy azért az idegen előtt is megnyílhat a falu zárt közössége, és órák, napok alatt kitárulhat előttem a múlt, a régi idők emlékekben őrzött, tudatmélyfoe rejtett üzenete. Budapesti vagyok, itt születtem. De átéltem a háborút, gyerekfejjel megtudtam, milyen egy szalmazsákra kényszerülni soha nem látott emberekkel, később, ifjúságomban sokat jártam az országot, már húszévesen eljutottam távoli kis falvakba, azután 1950-től a három év katonaság, közben a börtön, a munkaszolgálatos barakk. Magányom legtöbbször ma is feltörhetetlen, de mégis: elég gyorsan tudok kapcsolatot találni ismeretlen emberekkel. Féldecivel is, ital nélkül is. Gyorsan megy az ismerkedés, bár tudom, közben mé42
