Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Sándor Iván: Tiszaeszlári dimenziók (esszé)
regeinek. Oláh Gyula a falu egyik legtekintélyesebb embere, akihez a fiatal tanító elvezetett, végighallgat, azt mondja, indulhatunk, őt is érdekli, hogy mit gondolnak ma az emberek az egykori perről, menjünk először a legöregebb Ardayhoz. Rábíztam magam. Előtte megnyíltak az ajtók, ö is élvezte, hogy titkok kulcsait tartja a kezében, azt hiszem, érdekelni kezdte az, ami engem érdekelt. .. Ismerte jól a falut. De: milyen most más nézetből, a múlt felől? Ennek az egész hihetetlen, mégis megtörtént egykori pernek az irányából? Gyorsan egymásra találtunk. Mind a ketten ismertünk tulajdonságokat az emberi lélekről. Igaz, más életiskolánk volt, de elég könnyen ment az egyeztetés. Gyanútlan voltam hát? Most már megmondhatom: bíztam benne, hogy így kell, ezzel *a gyanútlansággal lehet csak elindulni. Kapcsolatok, előkészületek nélkül. Egyszer csak ott állni az idegen utcán ,a a sokat megélt tanítóval, a csendes portákon, az istállók előtt, a réten a gyerekek között. Nem idegenként, de nem is hivalkodva a közös sorssal. Mert a hamisság nem engedi felkelteni a bizalom első jelét, az érdeklődést. így kell: lenni csak olyannak, amilyenek vagyunk. És még valamit. Beszéltem magam is, nemcsak kérdeztem. Az életemről, erről a könyvről, ami akkor a fejemben volt még csak készen. Mindenkinek arról .beszéltem, amire éppen kíváncsi volt. Már az első délután többször kellett szalagot cserélnem a magnetofonon. Estére közben körülbelül megismertük egymás életét, Oláh Gyula az enyémet, én az övét. Miközben az öregeket faggattam. Mit éreztem az első beszélgetéseken? Leginkább azt, hogy menynyire megváltoztathatatlanul kövesednek a legendák, a hamis tudat vízjelei. Megmondta nekem Oláh Gyula rögtön, megmondták némi zavarral másnap a község vezetői is: itt ma is úgy gondolják legtöbben, hogy 1882 áprilisában a eszlári zsinagógában elmetszették Solymosi Eszter nyakát. így hát, mint kérdező, az első pillanattól szemben álltam kérdezettjeimmel, mondhatnám: a közvéleménnyel. De a szembenállásunkban is benne volt (így tudnám csak nevezni) a megértés figyelme. 2. Ha végiggondolom, mióta öntudatára ébredt a szellemem, én a hamis tudat megnyilvánulásai, pusztítása, embert-erk öl csőt szétmaró roncsolásai ellen küzdöttem. A magam hamis tudatvilága ellen is, amikor felismertem a gondolataimban valamilyen mérget. De mindig azt tapasztaltam, hogy a tudat ellentéteinek oldásában az első lépés a másokkal szembeni tolerancia. Ez pedig maga a vita. Ami a küzdelem fegyvere, vagy jobb szó rá, hogy a gyógyszere. Mert a megértés korántsem feltétlenül egyetértés. Inkább: módszer. Az esély keresése a múlt zárójeleinek felbontására. Eltelt az életemből fél évszázad. Sok hiábavalóságot láttam. Tudomásul kellett vennem, hogy nincs rá mentség, a sorsok, a helyzetek sokszor •— túlságosan sokszor ahhoz, hogy kiábrándultság vagy lázadás nélkül el tudjuk viselni — megismétlik önmagukat. A történelem is. Ügy érzem, mégsem érne semmit az életem, ha nem keresném a meghúzódok, a mindenáron túlélni próbálók sekélyes önbiztosítása helyett a bele nem nyugvás méltóságának lehetőségeit. Nem hiszek ma már abban, amiben ifjúságomban naivan hittem, hogy a magányos szó, a személyes tett, bármit egymagában megváltoztathat. De azt tudom, hogy rögzíteni kell az élet jelenségeit, el kell végezni a végiggondolás felszabadító cselekvését. Mert ez az első lépés ahhoz, hogy esetleg mások is felismerjék azt, amit az egyes felismer. 43
