Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Győrffy László: A kultúra ingázói
S mindez oiyian életmód mellett, ahol reggel kilenctől este tizenegyig „léteznek”, utaznak, próbálnak, játszanak. Hogy a színészházakban — melyek a munkásszállás kategóriájába soroltattak, s az igazgatóságnak, ha esetleg nem játszik a színész és a szobájára szükség van, jogában áll kiköltöztetni, majd újaibb szerepléskor visszaköltöztetni — hogy itt milyen életforma alakulhat ki, arról csak annyit: általában 10—12 négyzetméteres szobákban élnek. Jobb'esetben garzonlakásokban egyedül vagy másod magukkal. Rosszabb esetben évtizedes házak cella-szerű helyiségeiben, ahol mondjuk, két fürdőszobára 8—10 ember jut. A garzon-lakások valamelyest megoldják a helyzetet, bár költségesebbek. Vajon miért nincsenek szolgálati garzonok, egészen minimális bérért? Az az egymillió forint, amit évente kifizet, például, a pécsi színház IBUSZ-szobákért észszerű? A köves folyosókról, rabic falakon áthállatszó rádiózásokról, beszélgetésekről, hogy aki éjszaka hazajön egy tájelőadásról esetleg felébresztheti azt, akinek másnap, éppen Hamlet szerepéből főpróbája van, a szobáról-szobára áthallatszó ajtócsapódá- sokról, hogy egyebekről ne is szóljak, csak az a vélemény alakulhat ki, az ilyen körülmények a legelemibb emberi életmódot sem elégítik ki. És mennyi és miféle tapintat szükségeltetik ebben az összezártságban, mely a világháború előtti összeépült uradalmi cselédházak sorainak hangulatához hasonló? Most pedig nézzük äz úgynevezett másodlagos gazdasági elosztásban való részvételüket, mely a vidéki színész számára első sorban nem pénzkeresetet jelent, hanem szereplést az országos nyilvánosság előtt, és saját munkájának szakmai kiteljesedését. Hogy mellékkeresetről is szó van, ez természetes. Az ország színész-anyagának 70%-át — elsősorban a vidékieket — nem foglalkoztatják a rádióban, televízióiban, szinkronban, filmgyárban. Ez cáfolhatatlan tény. íme a bizonyíték az adatfelvevők alapján. (A budapesti férfiak össztevékenységének 68%-át, a budapesti nőknél 70%-át, a vidéki férfiaknál 88%-át, a vidéki nőknél 91%-át teszik ki a színházi előadások és próbák. Míg a budapesti férfiak össztevékenységének 14%-a rádióban, vagy televízióban van, addig a vidékieknél e tevékenységek 1—2%-ot tesznek ki. A vizsgált héten [1979 tavaszán — a szerző] a vidéki férfi színészeknek 5%-a a rádióban, 8%-a a televízióiban szerepelt, a vidéki nőknél 1 illetve 3% volt ez az arány.) Ilyen módon a színész adott vidéki színházában csak évi 4—5 szereppel, 170—200 esti fellépéssel, 10 000—20 000 Ft-os „tulipénzt” érhet el, összehasonlíthatatlanul nagyobb megterheléssel, mint pesti kollégája, mert, mint mellékkereset csak ez marad számára. Hogy mennyi az a bizonyos 5% és 8%? Körülbelül 20—22 illetve 32—34 ember. Ennyi, a 420—430 vidéki színészből. Ezen tényszerű adatokból következik a kérdés: ki itt a hibás, hibás-é valaki is, vagy a rendszer úgy rossz,, ahogy van. ' Ez utóbbi látszik valószínűbbnek. Nagy Attila, ismert színészünk, a Színház Művészeti Szövetség színész-tagozatának elnöke nem kis fáradtsággal, hosszú ideig tartó „szondázással” próbálta, többek között, a vidéki színészék helyzetét felmérni. A színészek többsége név nélkül kérte, hogy elmondhassa gondjait. Titkolództak, mert féltek, és tegyük hozzá, nem alaptalanul. Ha igazgatójának, főrendezőjének fülébe jut mit mondott — tényeket, nem kitalált pletykát! — ez különben rádió- és újságinterjúkra is vonatkozik, esetleg nem kap szerepet, fizetésemelést, jutalmat. Sőt, évad végén, mikor lejárt a szerződése, el is bocsájthatják. Hogy Nagy Attila fáradságos munkájának eredménye mi lett, azt az illetékeseknek jegyzőkönyv formájában elküldte. Egy tény: Központi Színész Iroda felállítása, mely a színészek egyeztetésével, menedzselésével foglalkozik — s melyről évek óta csak beszélnek, mint annyi másról — elengedhetetlenül szükséges. Persze, valószínű majd akkor is számolni kell a nepotizmussal, nem .beszélve a „baráti” telefonokról, házi összejövetelekről, — a vidékiek részéről is — güzü szorgalommal keresett szereplési lehetőségekről, vagy a még meglevő akadályok miatt, a reménytelen kézlegyintésekről. Mindenesetre az eddiginél nagyobb lehetőség kínálkozhatna a vidéki színészek számára, hisz nem személyes „komázás” alapján, de pártatlan és semleges 948
