Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Győrffy László: A kultúra ingázói

irodai dolgozók végeznék munkájukat, „a számok törvénye alapján”. Hogy az egyes gyártásvezetők, színészegyeztetők, rendezők ma is megpróbálnak a legszorosabb egyeztetéssel dolgozni a vidéki színészekkel, ez is tény. Csak, hogy nincs központi irányítás, nem tudják a rendezők, gyártásvezetők, ki, mikor szabad, mikor nincs próbája vagy előadása. Megalázó, és visszatetsző, hogy a színész önmagát menedzselje, itt-ott kuncsorogjon szerepelihetőségért. Ebben az esetben pedig ne beszéljünk szocialista színházkultúráról, hiszen ez csak jelmez, mely lalól a 'régen bevált polgári színházak karrierista figurái pislognak kifelé. Gyakorlati /példaként megemlítem, sokszor nem is tudja a vidéki színész,, hogy egy szerepre felkérték, mert esetleg az adott színház művészeti titkárnője, meg sem kérdezi tőle, elengedi-é a rendező egy próbáról vagy sem. Közli a filmgyárral, televízióval, rádióval, szinkronnal; az illető nem ér rá. Vidéki színházi titkárnőink nagy elfoglaltságuk mellett, hogy mentséget keressek számukra, nem alkalmasak az egyeztetésre. Aki szimpatikus számára, arra odafigyel, aki nem, azzal nem törődik. Íme az összezártság újabb hátulütője!

Végül is tehát komoly erkölcsi sikertől és anyagi haszontól esik el a vidéki színész. Valahogy olybá tűnik, nem magyar színész, csak vidéki.

S most a műhelymunkáról és szellemi életükről, mint legfontosabbról, hisz minden szociografikus körülmény ezt kell, hogy támogassa.

Hétköznapjaikat lényegében önmaguk zárt kis közösségében élik, gyerektől, feleségtől, férjtől, élettárstól vagy szeretőtől és barátoktól elszakítva. Színész-klub, színpad, színészház szentháromságába zártan, 'tarkítva az együttes tájbuszos zötykölődé- seivel. De valójában szellemileg és fizikailag önmagukban kínlódó emberek közössége, akik egy-egy jó vagy rossz előadásra szerveződtek, a vidéki körülmények és olykor, a se súlya, se hossza szerepek kereszttüzében.

Az ingázók nem kötődhetnek az adott városhoz, nincs idejük, hogy részt vegyenek a város szellemi életében, már dsak életmódjuk miatt sem. Akik letelepedtek, azoknak erre több esélyük van, de ez is csak egy-egy szomszédot vagy újságírót, tanárt, orvost jelent.

A szakma úgy vélekedik, csináljanak jó színházat és kész, az a dolguk. Csakhogy másként kell színházat csinálni Győrben, mint Békéscsabán. A néző-lakossággal emberközelbe kerülve pedig nem árt, ha tudják, milyen színházat szeret látni az, aki ezért a pénzét adja. Ugyanis a színház azé, aki megfizeti. A néz/őé. A szak- barbárság jegyében születnének alkotóközösségek vagy cs'ak egy-egy — s ez rendkívül fontos tapasztalat — a mai életünkre vonatkoztatható jó előadás? — Három-négy vidéki színháznál sikerült „fanatizálni” a rendezőknek, vezetőknek a színészeket, megjegyezve, hogy azoknál a színházaknál is mindössze 5—ti ember arat országos sikert. A többi „húzza az igát”, bár szakmai, és időnként viharos riézői sikerrel ^készült produkciókban. S már ez is valami.

De mi van a többi színházban dolgozó nagy többséggel? Szellemi zűrzavar rossz légköre, melyet nem kis mértékben a helytelenül kiválasztott vezetők idéznek elő. A kaposvári, debreceni, békéscsabai színházat — hogy kirívó, de jellemző példákat említsek — az elmúlt évtizedben néhány évig olyan igazgatók vezették, akik hosszú évekre, hozzá nem értésükkel és „egyéb” emberi hibáikkal számos színészt nemcsak szakmai, de „civil”, emberi mivoltukban is majdnem tönkretettek. Említeni sem kellene, de „természetesen” ma már a pálya közelében sincsenek. S hány igazgató, főrendező, művészeti vezető „funkcionál” az utóbbi időben, akikről tudhatja a szakma, hogy két-három év után leváltják őket? Csak hogy addig hány újabb vidéki színésznek keserítik meg az életét? Tényként kell azonban elfogadni azt is*, hogy egy-egy igazgató erején felül küzdködik a szakmához alig értő, az emberekkel bánni nem tudó főrendezővel vagy művészeti vezetővel, és viszont. Ebben a légkörben aztán könnyűszerrel kialakulhatnak, a színészek meglevő szociális nehézségei mellett, a félreállí- tottság depressziós hullámai, avagy az álvidám esti együttlétek a színész-klubban, ahol mi mást tehet a színész; igyekszik „jóba lenni” a rendezőkkel, hisz tőlük függ hogyan és mennyiben éli értelmesen vidéki hétköznapjait. Ugyanis, ha nem kap aránylag tisztességes feladatot, szakmai önbizalmat, nem pótolhatja sikeres rádió,

949