Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Hubay Miklós: Konfliktus vagy szövetség
HUBAY MIKLÓS Konfliktus vagy szövetség Én is elmondhatnám egy új nemzedék hivatalos keresztelőjén, most bocsásd el uram szolgádat,, mert lám, ez az Üdvözítő. De nem mondom. Ne röstelljük a konfliktusainkat — a generációs konfliktusainkat se —, hiszen színházi emberek vagyunk. Tudjuk, a konfliktusok aranyat érnek, s nemcsak akkor, amikor drámát írnak, az életben is aranyat érnek. Ki is idézte Dosztojevszkijt, hogy felragyogott a képe, mikor azt mondták neki, hogy most jön a pör és Szibéria? Semmi- sem olyan ihletadó, mint egy jó konfliktus. Mi az, ami itt a hamu alatt parázslik? Páskándi három lehetséges nézeteltérésre, lappangó nézeteltérésre mutatott rá. Az első: a nemzedékek egymás közti konfliktusa. A második: a vita, hogy vajon a hiánydramaturgia művelői a valóságnak azokat a részeit érzékelik-e, amelyek a magyar sorskérdéseket jelentik. (Velük szemben elvégre van egy „erdélyi dramaturgia” is, és tudjuk, hogy ez az „erdélyi dramaturgia” más, tematikájában is, mint az, amit itt művelnek.) A harmadik: a drámaíró és a színház rossz viszonya. Itt rengeteg a robbanóanyag. Nézzük az elsőt. Ez a generáció azzal az igénynyel lép fel, hogy tabula rasa-t csinál. A világ legtermészetesebb igénye. Ha azt mondja, hogy nem azt akarja csinálni, akkor hazudik, vagy hülye, vagy pedig úgy jár, mint az a magyar forradalmi hadsereg, amely a forradalmi Bécs kapujában nem mer bevonulni, hanem valahol a határon leblokkol, azzal, hogy én tisztelem az osztrák szuverenitást. Először is nézzünk szembe azzal, hogy kell is, hogy minél abszolútabb igénye legyen. Az is természetes, hogy mi, akik a tabulán rajta vagyunk, mi mindent elkövetünk, hogy még ne söpörjenek le, vagy ne söpörjék le műveinket. Páskándi azt mondta, hogy kilátásban van egy mérkőzés, egy ilyen konfliktus. Czímer József a zárószavában vagy post scriptumában azt mondta, hogy ezt meg lehet úszni. Kérdés, hogy érdemes-e megúszni — ez a nagy kérdés. Nem biztos, hogy jó megúszni, mint ahogy nem biztos, hogy jó megcsinálni a konfliktusokat. De ha már itt vagyunk, döntsünk itt Bozsokon, hogy élezzük-e ki a konfliktust, vonjuk-e le belőle mindazt a hasznos következményt, ami mindkettőnk számára jár egy konfliktus kiélezésével. Hiszen, remélhetjük, hogy tőle az eszmék világosabbak lesznek, hogy jobban tudatosítjuk a hivatásunkat, jobban tudjuk helyünket az életben. Ez volna a konfliktus-élesités gyümölcse. De dönthetünk úgy is — de érdemes-e dönteni? —, hogy fogjunk össze, mert csak így lehet győzni nektek is, nekünk is. Fogjunk össze, taktikából vagy stratégiából, vagy a magyar dráma egysége érdekében, hiszen úgyis olyan kevesen vagyunk, hogy az apagyilkosnak is meg kell bocsátani — sőt még egy apának is meg kell bocsátani egy ilyen apa—fiú konfliktusban, nemcsak az apagyilkosnak, az apának is! Akkor tehát fogjunk össze, és használjuk ki azokat az előnyöket, amelyek egy együttes fellépésből következnek. Van itten még másfél napunk, érdemes dönteni, hogy játsszunk-e végig egy Hétéves háborút, ezzel a kis ozorai létszámú csapattal — hátul körbeszaladni a díszletek mögött és feltűnni, mint új harcos. Ez volt az ozorai példa. Van egy ozorai létszámú csapat, játsszunk-e háborút, hogy aztán majd két év múlva Bozsokon megint találkozva békét kötünk vagy megegyezünk, vagy mit tudom én, felosztjuk a világot. Mármint a túlélők. Vagy nézzünk szét, hogy vannak-e olyan közös érdekek, ami miatt jobb, hogyha együtt lépünk fel, félretéve természetes féltékenységet stb. Megfontolandó. A nemzedéki konfliktus politikája énszerintem isteni volna, semmi sem olyan inspirativ, mint egy vérre menő verseny. Nem véletlen, hogy mindenki a nemzedékről beszél. Ebben a problémában vér van. Ahogy az apa—fiú lejátssza va940
