Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Hubay Miklós: Konfliktus vagy szövetség
lamely drámában a mérkőzést, kiderül, hogy ilyenkor mindig megnő a tét. Miért ne játsszuk így? Ilyenben az öregek is megistenülhetnek. De ugyanilyen komoly érvek szólnak amellett, hogy kössünk egy bozsoki paktumot. Mert apahiány ide, sorskérdéseink megoldhatóságának hiánya oda, aki ma Magyarországon drámát ír, az, valljuk be, aki egyszer drámát kezdett írni, akár apa, akár fiú, végül is attól szenved, hogy nincs színpada! Ez is beletartozik a magyar hiánydramaturgiába. A színpad-hiány dramaturgiába! Ez is hiánydramaturgia, és nem röstellem bevallani, hogy minden szeméremérzetem félretéve erről beszélek, mert ettől szenvedek legjobban. Beszélek akkor is, hogyha nyolcvan százalékában amit mondok, megrágalmazhatnak sértődöttséggel, húsz százalék fennmarad még akkor is, mint objektív igazság, és azoknak a fejére száll, akik megsértettek. Nem vagyok hajlandó jó képet vágni az inkvizítoroknak a tüzes fogói közt és azt mondani: „semmi, semmi, én nem vagyok megsértődve”. Folyik a vérem, vágják ki belőlem a fél font húsokat, nem fogom azt suttogni fülükbe, hogy ez kérem semmiség. Nálam ez most — hadd mondjam meg, magunk közt vagyunk — taktika is, hogy hazudni nem vagyok hajlandó. Sokat kockáztatok, mert a becsületem teszem kockára azzal, hogy mit parádézom a sérelmeimmel. Hadd mondjam meg, nem vagyok exhibicionista. Egyszerűen azért teszem ezt, mert taktikailag már csak ezt tartom jónak. Szóval a színpad hiánya is anyaga — gyújtóanyaga — lehet a hiánydramaturgiának. Mostan még egy szót a nemzedéki dolgokhoz. Ez az — ami itt úgy látszik — a legvéresebb dolog. Nem tudom, mennyire vetettetek számot azzal a különös jelenséggel, hogy egy bizonyos életkoron felül — igaz, hogy ez nem drámaírókra vonatkozik, mert inkább a képzőművészetben és zenében lehetett észrevenni — egyszercsak valami — Illyés úgy nevezi ezt — futtató öregség állapotába lép az alkotó. Liszt utolsó periódusát leírta Szabolcsi Bence, emlékeztek, amikor hirtelen megugrott Bartókig a csárdás macabre-val, a csárdás obstiné-val. Michelangelónak is híres ez az utolsó Pietá korszaka. Tintoretto is vénségére lett egészen látomásos stb. Mindez az utolsó periódus kegyelme. Erről Tolnay Károly, aki ezt elemezte, a Michelangelo-tanulmányaiban azt írja: kétfajta szabadság van. Van a fiatalok szabadsága, akik mindent mernek, és van az öregek haláluk előtti szabadsága, amikor mindent megengedhetnek maguknak. A művészetben ez ráadásként járhat egy alkotó életében. Egy példát vegyünk. Aki egy görög drámát megnéz ma, ha felmerülne egy új görög dráma — sajnos nagyon ritkán merül föl egy-egy töredék — nem tudja megállapítani, hogy azt Sophoklész írta vagy Euripidész, de azt meg tudja állapítani, hogy nagyjából melyik évből való. Mert egymástól tanultak. És így haladt velük maga a dráma öles léptekkel előre. Tehát amint Euripidész, a fiatalabb jött egy újítással, az öreg Sophoklész abban a pillanatban „ellopta” és a következő évben már ő is használta. Hogyha neki jutott az eszébe, valami akkor azt meg az Aiszkhülosz vette át tőle. Szóval szabadok és nyitottak voltak ... Babitsnak soha nem hittem el, afféle költői formulának éreztem, hogy nem az énekes szüli a dalt, hanem a dal szüli az énekesét. De a drámában így van. Ez a műfaj alkalmas arra, hogy a világ egész jelenlegi állapotát egy nagyon ökonomikus formában újra képezze, mert ha sikerül megírni a drámát, akkor világosabb lesz a drámaíró tudata, eszmélete is, ha meg nem sikerül megírni a drámát, az azt mutatja, hogy a drámaíró fejében ott van a további zűrzavar, megoldatlanság, és tele van közhelyekkel továbbra is. Annak idején a divatos kritikusok nem győztek röhigcsélni körülöttem, hogy Vészi drámáit miért közelítem én meg másként, és miért nem seprem le úgy az asztalról, mint ők. Vegyük az Vvegcsapda című darabját. Mert ez arról szól, amiről itt beszélünk. Éppen az apa—fiú konfliktusról. Az ő apa—fiú konfliktusa különbözik a régi apa—fiú konfliktustól. Idézzétek föl mondjuk a Thibault családot. Van egy rémes, felduzzadt önérzetű, zsarnok apa, aki alatt szenved egy szerencsétlen, árvaházban csellengő fiú. Mára az apa—fiú viszony megváltozott. Az apának bűntudata van. Ez az alaphelyzet. Az apának van bűntudata. Ma kiment a divatból az elnyomó-apa-rendszer. Vészi ezt írta meg az Üvegcsapdában. Egy bűntudatos apát, aki ellen lázad a fia, és ő meg nem tud hova lenni a bűntudatában. Üj téma volt, 941
