Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Czímer József: A bozsoki megbeszélésen

sikerrel bemutató színházat is jól pofion csapta, kijelentvén: jellemző, hogy a legrosszabb darabját mutatták be. Én nem sértődtem meg, mert egyrészt a pécsi színházat jellemzi a színrehozott íróihoz való hűség, másrészt ettől a nyilatkozattól Spiró tehetsége nem változott, végül mi a következőkiben nem a nyilatkozatát, hanem a darabját fogjuk eljátszani, vagyis nem azt, amit mond, hanem amit ír. Ezért kértem, írjon nekünk darabot a következő évadra is. Ö azt válaszolta, hogy a következő darabját a Nemzetinek írja, amely már elkötelezte magát a bemutatásra. Én ebben kételkedtem, de mi mást tehettem, visszavonultam. A Nemzeti nem mutatta be a darabját, egy gyerekdarabján kívül más színház sem mutatott be tőle, a Játékszínben erre ő maga vitte színre egy írását és most itt bejelenti, hogy abbahagyja a dráma- írást. Remélem nem végleg. Én mindenesetre szívesen dolgoznék vele.

Az írók felelősségéhez tartozik az is, hogy a színházakat általánosságban támadják a magyar irodalomhoz való rossz viszonyuk miatt, holott a jelenség egyáltalán nem általános. Mert itt van például a Vígszínház, amely háziszerzői közé számíthatta Örkényt, Thurzót, ma is háziszerzője Csurka, Gyurkovics, bemutatta Bereményit, és így tovább. Nemcsak Radnóti Zsuzsa dramaturgi tevékenysége közismert ebben a munkában, de a jelenlegi igazgatóról, Horvai Istvánról is eléggé köztudott, milyen személyes jóviszonyt is tartott a magyar írókkal, Sarkadival, Hubayval, Thurzóval, Csurkával és másókkal. De Várkonyi is személyes „alkotói” barátságot tartott Thur- zóval, Örkénnyel és természetesnek tartotta már a Művész Színházban is magyar írók jelenlétét a színházában. És vidéken is vannak a magyar drámának támaszai, nekünk a pécsi színházban sincs etekintetlben szégyelnivalónk. De az írók vagy az író- szövetség sommás támadásai, amellyel szövetségeseiket és ellenfeleiket egy szekéren viszik a guillotine-ra, csak taktikai hiba. Komolyabbnak érzem, hogy az írók egy része, azt hiszem, nagy része, nem érti a rendezői színház lényegét.

A rendezői színház történelmi szükségszerűség. Azzal, hogy a huszadik században a technika megörökíthetővé tette a színpadi látványt is, holott eddig csupán az előadás alapjául szolgáló dráma volt halhatatlan, vagyis — az írás által — megörökíthető, ez nagyon megnövelte a színház önérzetét, az előadás, amelynek a gazdája száz év óta a rendező, megszűnt ancilla dramaturgiáé, a dráma cselédlánya lenni és a drámának egyenjogú művészettársa lett — legalábbis a színházban. Így jött létre a rendezői színház, amelynek felfedezését épp oly kevéssé lehet meg nem történtté tenni, mint Amerikáét. Hogy ez milyen társadalmi, technikai, művészi feltételek következtében jött létre, arról már sokat írtam, beszéltem, vitatkoztam már húsz évvel ezelőtt is, például Nagy Péterrel, nyilvánosan is. Az írók egy része azonban a rendezői színháznak csak a hátrányait kívánja észrevenni, az előnyeit nem. Pedig a rendezői színházat nemcsak az említett okok, de egy újfajta drámaírás is segített létrehozni. Ionesco 1948-ban kezdte írni a Kopasz énekesnőt, első színpadi művét, amint maga mondja „teljesen barbár és tudatlan módon”. (Ami nem a teljes igazság, mert mint színész is játszott Párizsba való visszatérte után. Ha már a mellékes megjegyzéseknél tartok, hadd fűzzem itt hozzá, hogy Ionesoo életéről nálunk sok hamis adat van forgalomban. Az igazság, hogy 1912 novemberében született Szlati- nán az Olt mellett. De 1913-tól szüleivel együtt már Párizsban él. 1925-ben újra Romániába megy és megtanul románul. Itt kezdődik irodalmi pályafutása, itt nősül, majd a háború kitörése előtt 1939-ben végleg visszatér Párizsba.) Beckett is azidőtájt kezdett drámát írni, mint Ionesco. A Godot-ra várva mór 1952-ben megjelent könyvformában. Jóval későbben egy írószövetségi vitán elképedve hallgatták, hogy én sok-,, ra becsültem ezt a művet, meg is róttak érte, mert akkor még minden jelenlevő blöffnek tartotta, volt aki meg is írta. Persze a Nobel-díja után már nem. Pedig én is alaposan megküzdöttem a megközelítéséért. Első olvasásakor egészen a második részig én is azt hittem, hogy vagy a szerző bolond, vagy én vagyok bolond, hogy nem értem. A vége felé kezdtem rájönni, hogy hohó, itt valami egész másról van szó, mint amit én az eddigi drámák alapján kerestem benne. Ez valódi költészet, megrendítő filozófia, de a beidegzett konvenciókkal itt semmire sem megyek. Üjra élőről kezdtem olvasni és a színházi szemlélet, a látvány, egy teljesen másféle színházi képzelet segített az élményhez. Rózewié híres háborúja utáni verse (Megmenekül938