Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Czímer József: A bozsoki megbeszélésen
CZÍMER JÓZSEF A bozsoki megbeszélésen Nekem már korábban is, mint azt közöltem is velük, tetszettek Vinkó József és Radnóti Zsuzsa beszélgetésünk tárgyával foglalkozó írásai, éppen ezért én ezt a tanácskozást fontosnak tartom. Vinkó és Radnóti írásai a hiánydramaturgiáról azért figyelemreméltóak, mert tényeket szögeznek le, ezek nélkül pedig nem lehet elindulni. Az ember a szobájában ülve először azt érzi, hogy hideg van, és csak aztán kezdi keresni, mi'cl lett hideg, majd végül hogy hogyan lehet a hideget kiküszöbölni. Ez természetes. Éppen ezért én szeretném különösen aláhúzni azt a nézőpontot, amelyre Vinkó itteni bevezetője végén utalt, hogy a fiatal drámaírók problémája nem csupán drámaírói vagy színházesztétikái vagy éppen érvényesülési lehetőség kérdése, hanem mindezeken túl is mutat. . . . Az itt felvetett kérdésekkel kapcsolatban .rengeteg gondolat kavarog bennem, ezek közül háromról szeretnék a tőlem telhető rövidséggel beszélni. Először is: egyetértek Páskándi Gézával és mindenki mással, aki az irodalommal kapcsolatban a fiatal szótól viszolyog. Ha meggondolja az ember, csakugyan abszurd, hogy valaki harmincéves korában fiatal írónak számít, tíz év múlva ugyanazzal a magatartással már egy más kategóriába tartozzék. Egyébként Shaw azt írja, hogy negyven éven alul nincs drámaíró, ő maga is közel volt a negyvenhez, mikor az első darabját írta, nem kis viharokat kavarva a maga korosztályában is. Nem is szólva Pirandelloról, aki ötvenéves volt, mikor a drámaírást kezdte, mégis ő forradalmasította az egész huszadik századi drámaírást. (Jussanak eszünkbe erről csupán Gramsci mondatai.) Ezért hajlandó vágyók elfogadni Páskándi Géza ajánlatát, hogy ilyen értelemben ne fiatalokról, hanem pályakezdő drámaírókról beszéljünk. Mégis, azt javaslom, ne csapjuk be magunkat: igazuk van Vinkóéknak, itt egy nemzedékről is szó van. Ezért hadd vessek hát egy pillantást erre a nemzedéki kérdésre, amely nincs, de van. Egy történet jut eszembe, amelyet Amerikában hallottam. Egy gyerekről szólt, akit folyton azzal nyúztak, hogy fogadjon szót az idősebbeknek, vegyen példát a szüleiről, a tanítóiról, és így tovább. Egyszer aztán a gyerek elunta és odafordult az apjához: „Mondd, papa, ki az okosabb, a gyerek vagy az apja?” „Természetesen az apja” felelte az apja. „És mondd, papa, ki találta fel a telefont?” „Természetesen Graham Bell.” „És miért nem az apja?” És miért nem a fia? — kérdezi erre harciasán Páskándi Géza barátom. Mond-: hatnám azt, hogy Bell huszonkilenc éves volt, amikor a maga telefonját feltalálta, aligha lehetett olyan idős fia, aki az elektromos távközlés problémáival foglalkozhatott volna. De nem erről van szó. Az alkotás szempontjából mi az apa—fiú viszony lényege? Természetesen minden új nemzedék függvénye az előzőnek. Nemcsak biológiailag, nemcsak a génjeiben hordozza a közvetlen vagy még messzibb ősök örökségét. Minden nemzedék átadja a következőknek azokat az egyéni, társadalmi, művelődési és egyéb tapasztalatait, amelyeket részben ő kapott az elődeitől, részben maga szerzett hozzájuk. Ha ez nem így volna, ha minden nemzedéknek a trial and error, a próbálkozás és tévedés útján magának kellene újra mindent élőiről kitalálnia, ott tartanánk, ahol a majomember, vagy még ott sem. Ilyen értelemben tehát az előző nemzedéktől „független”, teljesen önálló nemzedék nem létezik. Egyet azonban tudnunk kell, pedig erről az idősebb nemzedék gyakran elfelejtkezik, és ez az, hogy mi bármit vagy mindent átadhatunk az utánunk következő nemzedéknek, csak egyet nem: az ő saját tapasztalataikat, beleértve a mi munkánk kritikáját is. És ez a dolog lényege! Ez a lényege a Graham 933
