Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Czímer József: A bozsoki megbeszélésen

Bell történetnek is. Az előző nemzedékek sok tudományos tapasztalata és eredménye kellett ahhoz, hogy megteremtse a telefon feltalálásának feltételeit. De a telefon feltalálása arra a nemzedékre várt, amely ezekkel a feltételekkel már rendelkezett. És Bellék nemzedéke nem találhatta fel mondjuk a televíziót, ez arra a nemzedékre várt, amely azokkal a feltételekkel rendelkezett, amelyeket Bellék teremtettek meg számukra. És elfeledkezünk róla, hogy ez a magától értetődő folyamat nemcsak a biológiában, nemcsak a technikában, de a kultúrában, sőt horribile visu a politikában is végbemegy. Nagyapáink nemzedéke a színházban Ibsent, Shawt, Csehovot, Hauptmannt látta új drámaíró nemzedékként. A következő, háború utáni nemzedék már Pirandellon, Brechten, Giraudoux-n nevelődött a színházban. (Nálunk nem, társadalmi viszonyaink elmaradottsága miatt ez a fokozat a mi színházainkból majdnem teljesen kimaradt. És persze könyvkiadásunkból is.) A második világháború után már Milleren, Tennessee Williamson, Anouilhon kívül Lorcában, Dürrenmattban, Camus-ban, Sartre-ban, sőt Beckettben tanulmányozhatta az új drámaírás hangvételét, a maiak pedig már Bondék, Botho-Straiuss, sőt George Wilson megszólalásait figyelhetik. Ibsenék nemzedéke átadhatta a maga tapasztalatait az utódoknak, de sejtelmük sem volt róla, hogy utánuk egy Pirandello vagy Brecht következik. És Breoht sem képzelte, hogy utána egy Beckett jön, akit, bár még él, egyesek máris meghaladottnak tekintenek. A letűnő nemzedék csakugyan egy kicsit túl okosnak szokta képzelni magát a felnövőkkel szemben. Pedig ismétlem, akármit átadhat nekik, csak azok saját élményeit nem. Márpedig nekik a saját élményeik fogják megszabni jövendő magatartásuk tartalmát és formáját. Eközben lesznek az apák közt olyanok, akiket elődjüknek fognak tekinteni, lesznek, akiket teljesen elutasítanak, de ezektől is, azoktól is tanulnak, és közben mindvégig a saját telefonjukon dolgoznak. Nézzünk csak egy példát. Az új drámaíró nemzedék Örkényt közelebb érzi magához, mint mondjuk Csurkát, vagy Sütő Andrást. Az itteni megbeszélésen többször is szóba került, hogy ezeknek a fiataloknak a darabjaiban (Bereményi, Komis, Nádas Péter) nemcsak dac és elutasítás, de apakeresés is van. Ugyanakkor, mikor szembehelyezkednek az apákkal, hiányzik is az apa, fáj is, hogy szembe „kell” helyezkedniük, hogy meg kell tagadniok apáik magatartását, fáj is a kölcsönös megértés hiánya. Ezért látni, hogy sok idősebb író megpróbálja megmagyarázni a fiainak, az utánuk jövő nemzedéknek a maguk magatartását a „személyi kultusz” idején. De a fiatalok a mai társadalomiban szerzett élményeikkel erre csak elhúzzák a szájukat, nem értik, hogy lehetett ebbe beletörődni, sőt támogatni. Élmények hiányában hogyan is érthetnék annak az egész világnak az abszurditását, amely kívülről nézve rémségében is már szinte komikus. Ha úgy tetszik groteszk. Hadd mondjak rá egy példát.

Egy fiatal bírót, a szociáldemokrata párt volt tagját a Rajk-per kapcsán eszközölt letartóztatások során lefogták. Kihallgatása alkalmából elébe tettek két vallomást. Válasszon, melyiket írja alá. Azt vallja-e be, hogy angol kém, vagy inkább azt, hogy rövid kolozsvári bíróskodása idején a háború alatt harminc kommunistát halálra ítélt és kivégeztetett. Az előzetes kezelések hatása alatt és az otthon maradt négy kisgyerekére gondolva el volt szánva, hogy bármit aláír. Most gyorsan gondolkodott. Ha azt írja alá, hogy kém, esetleg arra kényszerítik, hogy másokat is belekeverjen. Ha a halálos ítéleteket vallja be, egyedül szerepel. Ezt írta alá. Elkövetkezett Rákosi bukása. Kiengedték a börtönből, de elébe tették a vallomását, hogy csak akkor rehabilitálják, ha bebizonyítja, hogy amit aláírt, nem igaz. Elképedt, de mit volt mit tennie, írt a kolozsvári ügyészségnek, hogy igazolják az ottani iratokból, hogy ő ugyan volt bíró Kolozsvárt, de mint kezdő és csak tyúkipereket bíztak rá. A kolozsvári ügyészség sajnálkozva közölte, hogy nem áll módjában bármit is igazolni, mert a németek kivonulásuk előtt az egész irattárat — jó okkal — elégették. Téboly. Erre írt a bukaresti pártközpontnak, segítséget kért. Szerencséjére onnan kapott egy válaszlevelet, amelyben megerősítették, hogy a kolozsvári iratok elégtek, de azt tanúsíthatják, hogy abban az időiben, mikor ő kolozsvári bíró volt, a politikai perek már hadbíróság elé tartoztak, polgári bíróként nem is ítélkezhetett. Kérésére a levél másolatát elküldték a budapesti pártbizottság jogügyi vagy igazságügyi

934