Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Páskándi Géza: Ifjú drámaíró, nemzeti dráma
A hatvanas éviekben azonban a népet kezdték rehabilitálni. A dolgozó nemzetet visszahelyezték előírt jógáiba. Ez a sikeres folytamat mind a mai napig tart. Nos, a nemzeti dráma többek között azért kell, hogy ez a történelmi rehabilitáció minél tökéletesebb legyen. A nemzeti drámát másfelől a modernség köpönyege mögül támadják. Csakhogy semmiféle ellentmondás nincs ősi, hagyományos és új, modern között, mint a zsur- nálfelszínességű, „jól tájékozott” okoskodók tartják. Egyetlen példát hadd hozzak erre. Dürrenmatt méltán híres darabját, Az öreg hölgy látogatását. Kiélezett gro- teszkségében modem darab ez (jóllehet a groteszk mágia is ősi találmány, de itt és most újra körszerű). Jól kitapintható, hogy egy furcsa áldozati drámával van dolgunk. Ez az öreg hölgy — mór elnézést — a „hdmenjéért” (ha ugyan volt neki abban az időben, amikor 111 magáévá tette) emberéletet kér cserébe. Gazdasági jólétet ád a városnak, hogy bosszút álihateson. A város inkább vállalja a bűntudatot, a kollektív bűnt, bűnérzetet, csakhogy dúskáljon a javakban. Az öreg hölgy tehát ezerszeresen fizetteti meg a városfal többek között szűzíhártyájának elvesztését A pimasz szellem, amit a hölgy képvisel éppoly szégyentelenül provokatív és agresszív, mint abban a bizonyos régi mondában, a hamelni patkányfurulyásé, aki bár némi joggal, de szintén roppant nagy büntetést mér a város lakóira. Furulyájával a gyermekeket, vagyis a város jövendőjét csalogatja el. Hamelnnek immár nincs jövője csak jelene és múltja. Ez az utóbbi — szintén drámára méltó — eset ugyancsak jól példázza, hogy viszonylag kis vagy nem túl nagy bűnökért mekkora büntetést szabnak ki olykor az öreg hölgy-félék az emberiségre. A bűn és büntetés közötti arányok megbomlásának vagyunk tanúi. Kőműves Kelemen a feleségét áldozta, hogy ne ömöljék le Déva várának fala. De célja az áldozattal az építés volt, nem a szellemrombolás. Az áldozat drámája zajlott tehát e szép balladában is. Hogy megérte-e vagy sem? Minden bizonnyal jól meggondolta volna Kőműves Kelemen, hla álmáiban netán azt látja: a várat mint műemléket elhanyagolják, vagy másnak tulajdonítják építését, nem néki, nékik. És jobbik esetben: turistaszállót rendeznek be termeiben, netán verseny- istállót idegeneknek. E kevés példából is láthatjuk: ősi és modem között semmiféle ellentmondás nincs. A modem semmi más, mint az újra időszerűvé vált ősi: valami régi, valami ott és akkor a mindenkori itt és mostban aktuálissá lesz, mert ismétlődik, ergo: elveszíti időleges anakronizmusát. Permanens anakronizmus ugyanis nincsen. Amikor tehát az új, fiatal magyar drámáért küzdünk valójában privilegizált előítéletek ellen is harcolunk.' Olylan előítéletek csoportképviselői ellen, akik valahányszor a „nemzet” vágy a „magyar” szót leírjuk, mindig konokul gyanakvóvá lesznek. Holott mi ezit roppant természetesnek gondoljuk, sőt azt tartjuk egészen természet- ellenesnek, ha nem törekednénk minden erővel a mali és magyar dráma létjogainak megszerzésére, illetve a már kivívott jogaink megszilárdítására. Sokszor elmondtam már: szellemi védővámot kell vonni a mai magyar dráma köré, az autochton szellem érdekében. A nyaklóban — nem bevált, kipróbált értékekre igyekvő — import-szellemet egyfajta szellemi merkantilizmussal kell féken tartani. Protekcionizmust a honi szellemiség iránt! Miért kell nékem távoli bulvár-darab, vagy „jólmegcsinált” távoli bohózat, vígjáték, amikor e műfajnak van igazi mestere, például Molnár Ferenc és mások személyében-? Aki ráadásul neikem mond és rólam mond valamit, aki a miagyar vígjátéknak máig utolérhetetlen klasszikusa. De továbbmegyek. Inkább preferálok egy mai, nem oly „tökéletesen megcsinált” vígjátékot, drámát, amelyen történelmem jegyei láthatók, semmint valami távoli, „egzotikus” színművet. Mert minden ellenkező híresztelés ellenére: ami túlságosan „egyetemes” az sohasem rólunk szól. Ezzel valahogy úgy vagyunk, mint ama leánnyal, aki mindenkivel kacérkodik, ám senkivel se bújik ágyba. Az egyetemesség olcsó mítoszainak fölszínes eknélkedői sohasem beszélnek arról, hogy teljes élményt csakis az adhat, aminek a lényege reám, reánk élesen vonatkoztatható. S hogy földia j zii, szellemi, történelmi „helyi színek” nélkül nincs teljes élmény. Mint mondottam már: minden víz: H.,0. De én ezt és ezt a kút931
