Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Páskándi Géza: Ifjú drámaíró, nemzeti dráma
PÁSKÁNDI GÉZA Ifjú drámaíró, nemzeti dráma* A „hiánydramaturgia” kifejezés tetszetős, de túl tág. Az egész világ igazi dráma- irodalma erről szól. Minden jó komikus darab — többek között — az önismeret s persze a „környezetismeret” hiányáról beszél (például Harpagon nem véli úgy, hogy öreg volna az ifjú lányhoz stb.). A nagy tragédiák a felsőbb törvény iránti elégület- lenség drámái vagy a törvény nem-ismerésének színjátékai. Csupa hiány! Hamlet apa- sőt anya-hiányban szenved, Oidiposz saját múltja (származása) ismeretlenségével küzd. És így tovább. Éppen ezért én a fiatal magyar drámaíró problémáit „földibb” dolgokban keresem. A fiatal drámaíró, helyesebben pályakezdő — egzisztenciális kérdésekkel küszködik. De nemcsak a szó elsődleges, köznapi értelmében, sokkal inkább általában. Hiszen már az is felvetődik: van-e egyáltalán szükség magyar drámára s a drámákban nemzeti tartalmakra? Nem volna sokkal jobb, ha egész drámairodalmunkat kizárólag műfordításra rendeznénk be, s a Nemzeti Színháziban, illetve nemzeti színházainkban csqpa-csupa Monacoból, Andorrából, Liechtensteinből, Mauritiusiból importált darafobkat játszanánk (hogy a nagyobb országokat ne is említsem)? Az importőrség gyakorta konjunkturális szelleme ugyanis mindent megtett, hogy az, amit elődeink magyar drámának neveztek s nevezünk mi is, lehetőleg minél inkább fanyalgás, közöny, olykor pedig a leplezett dogmatikus vagy kozmopoliszos támadások célpontja legyen. Nem, nem képzavar: a közönynek, fanyalgásnak is van célpontja, nemcsak a támadásnak. Ez a tendencia sajtóban, tévében képes volt s képes lanszírozni előadásokat, darabokat, amelyeknek végül is alig van közük mai magyar szellemi életünkhöz. Képes — sajtóban — megbuktatni előadásokat, amelyeken ott van korunk, s a mai magyarság megannyi problémájának jegye. Igaz, hogy sok jó is történt színházi életünkben, ám a sikerek kizárólag az említett tendencia elleni, olykor késhegyig menő harcban jöhettek létre. Itt mi semmit se kaptunk ingyen. Ha valamelyikünk, teszem azt, más nyelvterületre ment volna s ott próbál — más nyelven — színházat írni, aligha emészt több energiát, mint tájainkon. S nem azért, mert itt nincsenek adva a legpozitívabb feltételek, az állami támogatást illetően. Nem. Sokkal inkább a már említett import-szellemiség miatt, amely ugyanakkor azt is tudja: mit és hogyan kell exportálnia. Valahányszor a nemzeti drámáról esik szó, a már említett tendencia azt a látszatot kívánja kelteni, hógy provinciális szellemet akarunk, hogy nem becsüljük az egyetemes és szomszédos értékeket és így tovább. Vagyis burkoltan denunciális szférába vonja dolgainkat. Csakhogy a tisztességes szellemnek mindig is az volt az egyik sajátja, hogy — úgymond — önmagát adja fel. „Feljelenti” önmagát, tehát nincs szükség értelmezőre. Az „önfeljelenféshez” való művészi-gondolkodói jogunkhoz természetesen továbbra is ragaszkodunk. Szerencsére, a vezető fórumok realizmusa, bölcsessége akadályozza, hogy ez a — tulajdonképpen csoport — tendencia zabolátiankodjék, még akkor is, ha a maga nyüzsgő elevenségében némileg feltartóztathatatlannak is tűnnék. Miért van szükség új, fiatal magyar drámára? Mert — így hát Brechtnek nem volt igaza — a népet is „le lehet váltani”. Leváltották a népet régen a történelemben nem is egyszer, leváltotta a személyi kultusz is. A népet ugyanis, legjobb hagyományaitól, eleven történelemszemléletétől megfosztva lehet legkönnyebbén „leváltani”. * A bozsoki hozzászólás néhány motívumának felhasználásával. 930
