Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Száraz György: A tábornok XIX. (életrajzi esszé)
zadok már román járőrök elől elfutnak, állásaikat elhagyják és a tüzérséget otthagyják.” 30- án Nagykörűnél, Szolnoktól északra már hidat vernek a románok; három hadosztályuk kel át. A magyar védők harc nélkül húzódnak vissza, az odairányított egységek megtagadják az engedelmességet. Ezen a napon vonul végig a budapesti utcán, rezesbandával, az utolsó frontra indított menetzászlóalj. A Népszava teljes terjedelmében közli a Böhm-féle bécsi tárgyalások nyomán született antant-nyilatkozatot, amely szerint garantálják nemcsak az élelmiszersegélyt és a blokád megszüntetését, de a békekötés lehetőségét is, ha olyan magyar kormány alakul, amely „a népakaratot képviseli és vállalt kötelezettségeinek eleget tesz”. Kun Béla újabb táviratot küld Moszkvába, most már közvetlenül Leninhez: „Nagyon kérem Önt, hasson oda, hogy a románok elleni támadásokat minden erővel szorgalmazzák.” 31- én megérkezik Lenin válasza: „Mi megteszünk minden lehetőt magyar barátaink segítésére, azonban kevés az erőnk. Győzelmünk Urálban felszabadította a magyar hadifoglyokat, és sietve küldjük őket az ukrajnai és román frontra.” Pedig ekkor már a gyors segítség is késő lenne, Kun Béla e napon személyesen is meggyőződik róla. Sinkó Ervin az Optimisták ban a szemtanú hitelességével írja le a népbiztosok utolsó látogatását a front mögött: „Melegen sütött a reggeli nap, és amerre néztek, mindenütt katonák, előttük szép rendben gúlába rakott fegyverek, s a katonák jó ruhákban, jobb cipőkben, mint a háború utolsó éveiben, sok, rengeteg sok katona, pipázgatva, beszélgetve, összeomlott? Az arcok is frissek, mint a fű, melyen még ott csillog a harmat. Egy-egy népbiztosban a katonák a cseh frontról való ismerősre ismernek, s jószívvel, mosolyogva köszöntik, összeomlás? Itt állnak frissen, épen, rendben, csak az kell, hogy elinduljanak, és a románok éppúgy futni fognak előlük, mint ahogy a csehek futottak. Ha rongyosak, ha kétségbeesettek lettek volna, ha nem álltak volna hosszú sorban gépfegyverek, ágyúk — de így olyan esztelen, olyan félelmesen megfoghatatlan volt minden!... és most ott állt Kun a katonák előtt... Próbálta megbontani a falat, próbált külön kisebb csoportokkal beszélni — ha legalább egyetlen ellenséges szó hangzott volna fel Kun vagy a diktatúra ellen! De nem, ez rosszabb, ez megközelíthetetlenebb volt, mint minden rosszindulat, mint minden gyanú: közömbösek voltak. Nem elkeseredetten, csak kiábrándultán legyintettek: hisz a cseheket is hiába kergettük ki... ” Még aznap Cegléden haditanács: ott van Kun, Landler, a három hadtestparancsnok: Vágó, Bokányi, Pogány. És megérkezett Gödöllőről Julier is. Két elhatározás lehetséges: támadás a Nagykörűnél átkelt román főerőre, vagy visszavonulás Budapest felé. Julier érvel és ezúttal valószínűleg igaza van: egy támadási kísérlet csak a bomlást gyorsítja. Budapest védelme? visszavonulás a Duna-vonal mögé? Ez a főváros bombázását, a fővárosi hidak felrobbantását jelenti ... Aztán már kész a következtetés: csak politikai megoldás létezik most már, katonai nem... A népbiztosok mégis úgy döntenek: meg kell kísérelni az ellentámadást. Közben érkeznek a hírek. Az I. hadtest jelenti, hogy a 31. ezred tartja ugyan Jánoshidát, de a 46-osok Rékasnál elpárologtak, a 33. és 101. gyalogezred megtagadta a harcot. A tokaji hídfőt védő III. hadtest csapatainak egy része „a további ellenállást beszüntette és részben parancsnokok nélkül Szerencsről Miskolc felé vettek irányt”. Éjszaka újabb tanácskozás Budapesten. A szociáldemokraták a Kormányzó- tanács lemondását követelik: csak gyorsan, gyorsan, Böhm Cunninghammel, az 920
