Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Száraz György: A tábornok XIX. (életrajzi esszé)

let a „tisztek kivégzését eredményezhette volna”. A végkövetkeztetés: „E megfontolások arra késztettek, hogy a hadsereget az ellenségnek nekivigyem, tekintet nélkül a hadsereg állapotára és tekintet nélkül az ellenség erejére és végül tekintet nélkül a harc várható eredményére.”

Aligha tudnánk ma már eldönteni, hogy a hosszabb pihenő, alaposabb felkészülés csökkentette vagy növelte volna a katonák forradalmi, harci szellemét. Valószínűnek látszik, hogy a tisztikar befolyása nem növekedett volna, ebben a vonatkozásban Juliernek több oka lehetett az aggodalomra, mint a népbiztosoknak. De azt se feledjük, hogy a volt vezérkari főnök gondolatmenete erősen „utólagos”. A döntést végsősoron a Kormányzótanács hozta, ő alaposan eltúlozza a maga szerepét, például akkor, amikor leírja, miként latolgatta ő egyedül a támadás irányát: a csehek elleni offenzívát kizárja a fennálló fegyverszünet, délen a szerbek és franciák „békésnek mutatkoznak”, amellett „még annak a gondolatnak vagy lehetőségnek sem volt szabad felszínre kerülnie, hogy egy déli irányban végrehajtott támadás a szegedi kormány magyar csapatait érinthesse”; maradt tehát, mondja, „a legerősebb, legfegyverzettebb ellenfél”, a román.

A feltételek csöppet sem kedvezőek. A Tisza-hidak közül csak a szolnoki maradt épen; van ezen kívül egyetlen hadihíd építésére elegendő • műszaki anyag. Ez alaposan leszűkíti az átkelés lehetőségeit. Az északi támadásban nagyszerűen bevált páncélvonatok alkalmazására itt nem kerülhet sor, vasúti híd hiányában. De a Tiszán túl nincs vasúti gördülő anyag sem, az offenzíva előrehaladtával az utánpótlás csak autókkal oldható meg, a hadsereg viszont gumi- és benzinhiánnyal küzd. A lövegek fele tábori tarack, az itthon nem pótolható lőszerkészlet talán ha az átkelés támogatására elég. Mint mond Julier utólag az esélyekről? Íme: „Egy nagyon halovány lehetősége fennforgóit ánna'k, hogy a románok a hadsereg első nyomására a Tiszántúlt kiürítik.”

A vezérkar főnöke kétségkívül áruló volt. De aligha oly egyszerűen, amint, például, egy, az 50-es évek elején megjelent hadtörténeti dolgozat írója mondja: „Julier vezérkari főnök dolgozta ki a tiszai átkelés hadműveleteit; ezeket a hadműveleti terveket Julier közvetlen a július 20-i támadás előtt Szegedre juttatta ... a román hadvezetőség tehát így tudomást szerzett a Vörös Hadsereg szándékairól és hadrendjéről.”

Azt hiszem, Julier több esélyt adott magának a győzelemre annál a „halovány lehetőségnél”, amit föntebb idézett „utólagos” mondatában említ. Kínos lehetett a Horthy-rezsim légkörében beismerni, hogy győzelemre is gondolt egy vörös hadsereg élén; de emlékiratából világosan kiderül, hogy a maga játszmáját két esélyesnek tekintette. Ez viszont kizárja annak lehetőségét, hogy ő juttatta volna el a románokhoz a támadási tervet.

Nézzük csak, mit ír általában „a” lehetőségről: „Csakis a katonai vezetők valamelyike tehette volna meg azt, hogy puccsszerűen a hatalmat magához ragadja, a politikai megbízottakat a hadseregből eltávolítsa, s aztán előbb a hadsereg szellemét, majd az ország kormányzását nemzeti alapra helyezze. Ennek viszont előfeltétele, hogy az illető katonai vezetőhöz a tisztikar ragaszkodjék és hogy a csapatok előtt is tekintélye legyen. A tekintélyt csak a győzelmes hadjárat adja meg.” Más helyütt nyíltan kimondja: Stromfeldet az északi győzelem ilyen „honmentő” pozícióba juttatta, ám az nem élt a lehetőséggel. Lássuk, mit mond Julier ezek után önmagáról: „A sors a kezembe adta a hadsereget. Ezt a fegyvert kellett úgy használnom, hogy az csak katonai és hazafias célt szolgálhasson.” Magyarán: Stromfeld helyzetébe akar jutni, de tudja, ehhez meg kell

916