Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Száraz György: A tábornok XIX. (életrajzi esszé)

ismételnie Stromfeld bravúrját. Hallgassuk most, mit mond a tiszai offenzívá- val kapcsolatban: „Ha a támadás nem sikerül, ami pedig fentiek szerint nagyon is a lehetőségek közé tartozott, akkor a legerősebb fegyverétől, a hadseregtől megfosztott Tanácsköztársaság bukása elkerülhetetlen. A politikai átalakulás hadsereg hiányában, vértelenül fog megtörténni... Ha a támadás sikerül, merthogy háborúban a leglehetetlenebb vállalkozás is előre nem látható tényezők közbelépése folytán eredménnyel járhat, akkor a győzelmes vezérnek van neve és van ereje, hogy a belpolitikai változást az ország javára előidézze. A miként az adott helyzettől függ.”

Azt hiszem, világos. Hiúság és a Horthy-korszak iránti — nevezzük így: — „tapintat” tükröződik az emlékiratból. A hiúság arra készteti Juliért, hogy utólag ma jdnem-bizony osságnak tüntesse fel a vereség esélyét; ha nem így tesz, el kell ismernie a maga hadvezetési hibáit, önmagát nyilvánítja tehetségtelen katonának. Ugyanakkor lefokozza a győzelem esélyeit, nemcsak azért, mert „bolsevista” hadseregről van szó, hanem azért is, mert kínos kimondani az egykori ambíciót: győztes hadvezérként ő élt volna a lehetőséggel, amit Stromfeld elszalasztott — s akkor Horthy helyett az ország „legfőbb hadurát” Juliernek hívják. És van itt még valami, ami nemcsak azt bizonyítja, hogy nagyon is a maga útját járta, de arra is magyarázattal szolgál, hogy noha elkerülte Stromfeld sorsát az összeomlás után, a Horthy-rendszerben végig kegyvesztett maradt. Memoárjában említi, hogy nemcsak Bécsből, de Szegedről is kapott ajánlatot, közvetlenül az offenzíva előtt: vezesse át a csapatokat az ellenforradalmi kormány oldalára. Ö kitér, leküzdhetetlen nehézségekre hivatkozik — nem ok nélkül! —, de a lényeget az utolsó mondatban fogalmazza meg: „Szegedre tehát azt üzentem, hogy a döntést én a románok irányában keresem.”

A támadási tervet valóban eljuttatták a vezérkarból a bécsi, szegedi ellen- forradalmárokhoz, azok pedig brit és francia közvetítéssel a románokhoz. Az emlékíró Julier ezt nagyon jól tudja, s valószínűleg ismeri vagy sejti a neveket. Viszont óvakodik — talán fél is — megnevezni az árulókat, akik nyilván magasrangú tisztjei a Horthy-hadseregnek. Védi hát „a kardbójt becsületét”; hisz kínos „hazafias érdem” az irredentizmus korszakában az egykori összejátszás a román hadsereggel, nem olyan „tiszta”, mint például a ludovikás ellen- forradalom veteránjának lenni. Julier tehát zavart és zavara tükröződik memoárjában is. Egy helyütt azt állítja: tudta, hogy árulás történt: „A támadás megkezdése előtt megbízható jelentést katpam, hogy a románok birtokában vannak haditervünknek, s a támadás visszautasítására fel vannak készülve.” Másutt azt mondja, csak sejtelmei voltak: „Ami a románok hadműveleteit illeti, most már kétségtelennek tartom, hogy a román hadvezetés tudta, hogy a magyar hadsereg mily erővel, mily csoportokban és mikor hajtja végre a Tiszán való átkelést. Erre nézve akkor még csak sejtelmeim voltak.” A továbbiakban már önmagát mentegeti, s amit a korlátozott lehetőségről mond, abban van némi igazság: „De még abban az esetben is, ha biztosan tudtam volna, hogy az ellenség haditervünk birtokában van, elhatározásomat nem változtattam volna meg ... A haditerv esetleges megváltoztatását illetőleg legfeljebb arról lehetett volna szó, hogy egyik ponton több, másik ponton kevesebb csapat menjen át a Tiszán... végül is a Tiszán át rendelkezésre álló átkelési pontok a haditervet bizonyos fokig korlátozták.”

Július 11-én Kun Béla jegyzékben követeli Clemenceautól: az antant kényszerítse a románokat a Tiszántúl kiürítésére. Válasz csak 14-én érkezik: nem tárgyalnak a tanácskormánnyal. Egy nappal előbb már elkészült a tiszai átkelés

917