Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Száraz György: A tábornok XIX. (életrajzi esszé)

ban, hogy a szabotázs mértéke felől a szóban forgó időben egyöntetű nézet nem alakult ki.”

Július első felében már felmerül a tiszai offenzíva terve.

A párizsi konferencia Ötös Tanácsa ebben az időben többször is tárgyalja a magyar kérdést. Tartanak a nyílt fegyveres intervenció kedvezőtlen visszhangjától, szívesebben vennék a „belső megoldást”. Viszont kiábrándítóan hatott az ellenforradalmi kísérletek kudarca, az utódállamok pedig nem szívesen fogadnák egy konzervatív-nacionalista hatalom kialaikulását Magyarországon. Itt találkozik bizonyos mértékig az antant törekvése a szociáldemokrata illúzióval: megmenteni a munkáshatalmat a kommunisták kiiktatása árán. A francia vezérkar viszont a fegyveres megoldást erőlteti; de ezt akarják az utódállamok politikusai is: a teljes katonai megszállás teljes kiszolgáltatottságot jelent, míg egy szociáldemokrata kormányzat számíthatna bizonyos nyugati szimpátiákra. De az erőszak hívei a magyar emigránsok is: „érdemszerzés” és a hatalom biztosítása a céljuk — ám épp ezért nem látnák szívesen csehek és románok a „magyar fehérgárdát” az intervenciós csapatok hadrendjében. Az Ötös Tanács végül július 11-én Franchet d’Esperey tábornokra bízza a „magyar ügyet”, s ez egyet jelent az intervencióval. Nem támogatják viszont a szegedi ellenkormányt; az le is mond július 12-én. Gróf Károlyi Gyula helyett P. Ábrahám Dezső, Károlyi Mihály volt híve lesz a miniszterelnök, de ő sem boldogul: a franciák nem támogatják, az emigráns szociáldemokratákat nem tudja megnyerni. Horthy kimarad az új kabinetből, viszont az antant hozzájárul, hogy átvegye a szegedi csapatok fővezérségét.

Szövődnek közben a titkos szálak a magyarországi szociáldemokrata vezetők és a bécsi antantmissziók között. Július 5-én Böhm, Kunfi, Weltner fegyveres puccs lehetőségeit latolgatja; túl nagynak érzik a kockázatot, a tervet elejtik. Böhm július 10-én lemond a hadseregfőparancsnokságról, indul Bécsbe, követnek. Valójában a „szociáldemokrata megoldás” kulcsembere lesz, ő tárgyal az antantmissziókkal és általuk a párizsi konferenciával.

E napon, 10-én, születik meg a döntés az új offenzíva dolgában. Julier erőltette a pozitív döntést; legfőbb érve: a tétlenség tönkreteszi a hadsereget. Az új főparancsnok, Landler támogatja a tervet, Kun Béla és vele Szamuely kockázatosnak tartják. A Kormányzótanács végül mégis az offenzíva mellett dönt. Az indokok között egyik legfontosabb: a román hadseregre mért csapással visz- szaadni a csapatok harci kedvét, elébe vágni a készülődő koncentrált antanttámadásnak; ugyanakkor visszaszerezni az élelmiszerellátás szempontjából égetően fontos mezőgazdasági területeket. Kétségtelen, hogy mind a kormány, mind a tisztikar egymástól tartva akarta együtt az offenzívát. Igen érdekes ezzel kapcsolatban Julier fejtegetése: „Biztos volt, hogy a nem foglalkoztatott hadsereg fokozatosan lezüllik, az anarchia előbb-utóbb felbontja sorait, tisztjei ellen fordul, s igen könnyen a szélsőséges elemek játékszerévé válik, amellyel a polgárság értékes elemeinek kiirtását is végre lehet hajtani... De míg a teljes bomlás beáll, a hadsereg a diktatúra fegyvere marad mindennemű ellenforradalmi kísérlet vérbefojtására.” Mivel pedig — mondja — „a letiport polgárság vérmesebb részei” valószínűleg újabb ellenforradalmakkal fognak kísérletezni, „a hadsereg ily alkalmazhatóságának még a lehetőségét is meg kell semmisíteni.” Legjobb lett volna a hadsereget szembefordítani a Tanácsköztársasággal, folytatja Julier, majd hozzáteszi: „abban az időben sokan ábrándoztak katonai diktatúráról, magam is kaptam Bécsből ilyen ajánlatot”. Csakhogy „a csapatok szelleme a visszavonulás után ismét vörössé vált”, s egy ellenforradalmi kísér915