Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Száraz György: A tábornok XIX. (életrajzi esszé)
1848 és 1919 érezhető párhuzamba állításán alapul, az is kiderül Schwechat kapcsán: a támadó hadműveletek csak a történelmi határokon belül értendők, semmiképpen nem a világforradalom célját szolgáló további előnyomulásra. Kifejti végül, hogy egy győztes hadsereg a tisztikar kezében „éppoly veszélyes a rendszerre, mint a balsikerű hadművelet”, hozzátéve, hogy „az ellenséggel való harc kockázatos és vereséggel végződhetik, mely esetben a rendszer bukik”. Világos tehát: a nemzeti célból feltétlenül kívánatos győzelem a tisztek kezébe adhatja a hadsereget a kormány ellen — mintegy a siker fontos mellék- termékeként —, viszont a nem kívánatos vereségnek is van „haszna”: a proletárdiktatúra bukása. A spekuláció első felének realitása vitatható — s azt se feledjük, hogy nem a hadsereg az egyetlen tényező a Tanácsköztársaság helyzetének alakulásában —, de kétségkívül így gondolkodott akkor a parancsnoki kar nagyobbik része. E „koncepció” — és természetesen a „hazafias és ellen- forradalmi érzület” utólagos, túlhajtott bizonygatása — a magyarázata annak a „furcsaságnak”, hogy a Vörös Hadsereg „vezérkari szakközegeinek” egy részét később ott találjuk Horthy tábornokai között. Lakatos Géza — az 1944-es miniszterelnök — Böhm Vilmos hadseregfőparancsnok mellett szolgál, körülbelül szárnysegéd! beosztásban; a hírszerző csoport vezetője a másik 1944-es miniszterelnök, Stojakovich Döme, azaz Sztójay; de ott van a gödöllői főhadiszálláson Hautzinger Gusztáv is, aki Jány néven lesz majd Pálffy parancsnoka a Ludo- vikán, később pedig a 2. magyar hadseregé a Donnál. Werth Henrik, az 1941-es hadüzenet vezérkari főnöke ekkor a 7. vörös hadosztály parancsnoka, mellette szolgál Náday István, aki 1944-ben majd angol ejtőernyősökért könyörög Horthy nevében a szövetségesek itáliai főhadiszállásán, és Magasházy László, a későbbi kormányzói szárnysegéd, mint tüzérségi referens. A népbiztosok előtt nem volt titok a tisztek gondolkodása. Jogos volt hát a bizalmatlanság; a helyzet viszont: titpikusan „róka fogta csuka, csuka fogta róka” helyzet. A tisztek semmire se mentek volna a kommunisták mozgósító ereje nélkül, a népbiztosoknak viszont nélkülözhetetlen volt a tisztek katonai szaktudása. Ez tükröződött a gödöllői főparancsnokság állapotaiban is. A volt királyi vadászkastélyban rendezkedett be a Stromfeld irányította vezérkar és általában a szakmai irányítás ;, védelmére egy csendőr törzsszázad szolgált, „pontosan kidolgozott riadóintézkedéssel a kastély elleni támadás esetére”. A vasútállomáson állt a hadseregparancsnok különvonata a forradalmi törvényszékkel és a politikai osztállyal; s itt volt a Lenin-fiúkból álló karhatalmi egység, készen a kastélyból kiinduló ellenforradalmi kísérlet azonnali letörésére. És, amint Julier panaszosan mondja, „a parancsnokság telefonvonalai Budapesten át futottak a frontra. A- központban minden beszélgetésünket lehallgatták. Tudni lehetett, mert fontos beszélgetésnél az áram gyengült, valaki bekapcsolt...” Jellemző a történet, amit ugyancsak Julier mond el memoárjában: „Július közepén a 6. hadosztály egy tüzér ezredének tisztjeit a politikai biztos letartóztatja, mert fogadalmat tettek, hogy ha fehérgárdával (— tehát magyar ellenforradalmi alakulattal —) találkoznak, nem harcolnak ellene. A letartóztatás miatt a hadosztályparancsnok és politikai megbízottja, egy kommunista tüzér főhadnagy, Münnich Ferei\c, úgy összevész, hogy az utóbbi revolvert rántva le akarja lőni a hadosztályparancsnokot. Az ügyet a hadseregparancsnokság a tisztikar javára döntötte el: a tiszteket visszahelyezte, Münnichet pedig hatásköri túlkapás miatt elcsapta. De Münnich pár nap múlva — Landler ellenére, Kun akaratából — a hadseregparancsnokság politikai osztályára kerül Gödöllőre.” A dolog egyértelmű. Münnich — fiatal ember, de már az orosz polgárhá905
