Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Száraz György: A tábornok XIX. (életrajzi esszé)

ború veteránja — Szibériában találkozott igazi „fehérgárdával”, nemcsak indulatból, de tapasztalati alapon is cselekszik. Landlernek nincsenek ilyen tapasztalatai, de tudja, hogy a fronton egyelőre nincs magyar fehérgárda, viszont fontos számára, hogy a tüzértisztek jól harcoljanak a románok ellen: tehát „igazságot szolgáltat” nekik. Kun Béla pedig — akiben ugyancsak tapasztalati alapon erősebb a veszélyérzet — nem keresztezi Landler intézkedését, de „felfelé buktatja” Münnichet: valójában fokozza az ellenőrzést.

Landler értett a tisztek nyelvén. Még Julier ellenforradalmi időkben szüléiéit emlékiratából is kiérezhetjük az egykori vezérkari főnök rokonszenvét „civil” parancsnoka iránt; a szöveg akaratlanul is érzékelteti mind a mozgósító erőt és határozottságot, mind az együttműködésre késztető „fiskális-ravaszságot”: „A második miskolci csata alatt (azt sem tudtuk, áll-e Miskolc vagy elveszett) Budapestről megjött Landler a hadtest törzshöz, innen Miskolcra utazott, az onnan menekülő direktóriumot visszazavarta, párszáz főnyi munkásosztagot is szedett össze erősítésül... Megértő volt a tisztekkel. Csodálkozott, hogy a régi rend ily kiváló testületet produkált. Belátta, hogy mi nem lehetünk az új rendszer barátai, nem vette rossznéven a tanácsrendszer kritikáját, sőt velünk szidta a rendelkezéseket. A piros-fehér-zöld mozgalmakat támogatta Kun Béla ellen is. Kijelentette: ,nem tesszük le a fegyvert, míg Magyarország egyetlen fűszálán ellenség tapos.”

Tegyük hozzá: a nemzeti színek követelésének támogatása nem „fiskálisravaszság” volt. Landler nem úgy tette fel a kérdést: vörös vagy piros-fehér- zöld? — hanem az egyetlen reális megoldást ajánlotta: az internacionalizmus és a nemzet színeinek együttes használatát.

A kommunisták mozgósító szerepét tehát még Julier is elismeri. Viszont nem árt megemlékezni arról a hamisításról, amely — kiegészítve szinte a Hor- thy-korszak propagandáját — alaposan hozzájárult 1919 jelentőségének további szürkítéséhez, a torzkép új változatának kialakulásához. 1950 körül már-már úgy tetszik, 1919 legfontosabb embere Rákosi Mátyás. Kun Béláról — érthetően — szó sem esik, óvatosan bánnak a „kompromittált” Szamuelyvel, de módjával emlegetik a többi egykori vezetőt is. A katonai érdem ugyancsak Rákosit illeti abban az időben, amikor Stromfeld özvegyét — igaz, született Urbany bárónő — osztályidegenként telepítik ki Budapestről. A részben kényszerű hamisítások mellett persze arról is szó van, hogy Rákosinak a sztálini minta szerint meglegyen a maga „Caricinja”; de tán még arról is, hogy a „bölcs vezér” katonai dicsősége feledtesse a „fasiszta ország” népével Horthy Miklós alaposan felfújt első világháborús otrantói tengeri csatáját. A torzítást jól tükrözi egy 1950-ben, a Honvéd című folyóiratban megjelent tanulmány, amely nyomon követi a hadihelyzet alakulását 1919. május elején:

„A csehek támadása május 2-án kezdődött, és ezen a napon érkezett meg Rákosi Mátyás elvtárs Budapestről, hogy megmentse a rendkívül kritikus helyzetet. Rákosi elvtárs, mint politikai megbízott, maga vette kezébe a védelem megszervezését... és a rendelkezésére álló kisszámú erőkkel is rendet teremtett, megakadályozva a hadosztály Kisterenyére való visszavonulását. Május 5-én a csehek újabb támadást indítottak ... Ismét csupán Rákosi elvtárs erélyes közbelépésének volt köszönhető... hogy a csapatok tartották állásaikat és Salgótarján nem veszett el.” De úgy tűnik, Rákosié az érdem abban is, hogy a románok megállnak a Tisza vonalán: „A Keleti Hadsereg visszavonulása után a Tisza jobbpartján foglalt védőállást. Ezen harcok folyamán ismételten bebizonyosodott, ugyanúgy, mint Salgótarján hősies védelménél, hogy csakis a gyor906