Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Tarján Tamás: Bereményi Géza, a drámaíró

— bemutatóján meg se szólalt: be sem indult a szerkezet. Az előadás kellemetlen, tévesztett, harsány naturalizmusa szinte csak hibahalmaznak mutatta a Halmit. Ha itt látja először, bizonyára egyetlen kritikusnak sem jut eszébe erre a műre mint legjobbra szavazni. A kudarcért azonban semmi esetre sem csak a hibás koncepcióval dolgozó rendező, vagy az ezt a hangvételt nem ismerő társulat okolható. Maga az író, illetve a dráma is. Egy kivételesen sikerült előadás, a társalkotóvá nőtt rendező érzékenysége elfedhette a dráma nem csekély számú hibáit — a másik előadás viszont éppen kiemelte ezeket. A drámaíróban és a technikában is ott a fogyatékosság.

Szép volt a „hályogkovács-dramaturgia”. Esetlensége bájnak, sutasága pimaszul szándékolt szabálytalanságnak is hathatott. Szép volt a dialógusokat írás közben a színészekre gondolva mondogatni. Szép volt minden más példát elvetve egyedül Witkiewiczre esküdni („.. .a bohóckodó stíljáték, ez a kamaszhülyéskedés borzasztóan lekötött, és nagyon jól szórakoztam. Az, hogy Witkiewicznél bejön a színpadra egy ember, elmondja, hogy kicsoda, majd rátér, hogy most fáj a feje — szóval a szemtelenségnek ez a teteje nagyon tetszett.”) Szép volt Beckettet olvasgatni („természetesen”). Szép volt „kifejezetten locsogó darabot” írni.

A jövő azonban a specialistáé, aki játszva is biztosan metsz: tudja is, miért, s miként nyissa föl szemünket.

84