Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Csordás Gábor: Ladik Katalin: Ikarosz a metrón

csak töke legyen. S a „velencei galamb”-ot is alig-alig köti a szövegbe Boccaccio fülemüléjének halovány emléke.

Vajon a költői szövegnek feltétlenül kontextuálisnak kell-e lennie? Vannak-e ilyenféle a piiori szabályai az esztétikának? Megérdemli talán egy költő, hogy saját rendszerünket félretéve az ő csapásán lépkedjünk, legalább egy darabon, legalább amíg megtudjuk, miféle erdőbe vezet bennünket.

Ladik költészetének egyik hamar szemünkbe ötlő jellegzetessége az a mód, ahogyan a színekkel bánik. A lehető leghangsúlytalanabbul, metaforikus árnyalás nélkül jelöl meg velük itt-ott egy-egy tárgyat, a kapcsolat sokszor teljesen banális (zöld fa, fehér vakolat), vagy esetleges (zöld mellényed), s csak a legritkább esetben sejthető színesztéziásnak (élénkvörös villanykapcsoló). Mintha csak azért használna színeket, hogy a kontúrok kitöltött mezőkké váljanak. Cégtáblák és címerek festése ilyen, a színnek csak jelenléte fontos, különösebb érzéki vonatkozás nélkül jelzi a felület meglétét és kiterjedését, mint a térképek színezése; odavetett jelzése inkább izolálja a tárgyat, mint bekapcsolja a szövegösszefüggésbe. A füstben égi táncos kecske, a G. kisasszony s néhány más vers mellett ezt az eljárást korábban is oly sűrűn alkalmazta, hogy nem tekinthetjük véletlennek. Inkább csak legfeltűnőbb, legköny- nyebben megragadható vonatkozása egy általánosabb törekvésnek, a tárgyak elkülönített felidézésének. Nevezhetjük ezt az izoláció esztétikájának. Ebben az esztétikában az élmény, a valóság mását nem az összefüggések (Peirce terminológiájával: nem diagram-szerű ikonok) adják inkább — nem véletlenül emlegettem címert az imént — mintha szimbólumok embléma-szerű együttese volna a vers.

Azzal a lényeges megszorítással, nehezítéssel persze, hogy Ladik izolált tárgyai általában nem szimbólumok. Hiányzik hagyományosan hozzárendelt jelentésük. Versének szavai ezért cserélhetők ki más szavakra. De mi értelme van akkor az igyekezetnek? Mi értrelme úgy kezelni a szavakat, mintha szimbólumok lennének, mi értelme erőszakkal szimbolikus jelentést tulajdonítani nekik? Azt hiszi Ladik Katalin, hogy verse, mint a Biblia, képes újonnan hagyományt teremteni? Nyilván nem. Úgy gondolom, ezekben a versekben a szimbólumteremtés gesztusa ábrázolódik. A talált tárgy műfajának erőszakossága ez, Duchampé a klozettülőkével, Campbellé a leveskonzervekkel. Meg kellene teremtenünk szimbólumainkat, leveskonzervek, videokazetták, tyúkólak közt élve is éreznünk volna jó, hogy kozmikus lények vagyunk. Feltétlenül vannak tragikus felhangjai ennek a naivitásnak. Ám végső soron értetlenül olvassuk az ilyen szövegeket; egyetlen üzenetük: nem sikerültünk. Hadd tegyem hozzá: Ladik korábbi kötetei sokkal több ilyenféle verset tartalmaznak.

Az emblemaszerűségtől csak egy kicsi lépés az elrendezés, az önmagukban vett tárgyak összehozása valami fogalmi rend szerint. Ezáltal — akárcsak a modern képzőművészetben — a konceptuális lép a mimetikus helyébe. Már a kötet első versének szigorú logikai szerkesztésmódja (Gyere velem a mitológiába), vagy a rákövetkező darabban érvényesülő formális-zenei motívumkezelés (A varrróleány attól jön) sem elsősorban a szöveg megszervezését, inkább egy elrendezés megvalósítását szolgálja. Maguk a motívumok itt is kicserélhetők, de rendszerük kötött és teljes; mire a végére érünk, minden variációs lehetőség kimerítve, minden szál elvarrva. A Metró versek 1., 3., 5. részében ugyanez a fogalmi elrendezés figyelhető meg, pl. „Párizsban mindenki esőszagú ott vannak a csövek”, vagy „büntetendő cselekmény j vörös célnaszálat / húzni az utcán”, de legnyilvánvalób'ban a 4. részben valósul meg: „többféle bicikli van / a beszéd például j sőt a hallgatás is”.

Az avantgarde költői törekvések régi kínja, hogy a nyelv nagyobb ellenállása, szigorúbb konvenciói lehetetlenné teszik a lépéstartást a modern zenével, képzőművészettel. Szégyenkeznek a költők, mert a szöveg minden igyekezetük ellenére vagy makacsul mimetikus marad, vagy elveszíti minden érzéki hatását, vagy másodlagos, vokális, vizuális sajátságai lépnek előtérbe, s ilyenkor már nem szövegként, hanem látványként és akusztikus élményként szerepel. Általában lehetetlennek tűnik egy konkét-zenei művet, egy konceptet, egy installációt a nyelv eszközeivel megvalósítani, akár csak lefordítani. Az eddig emlegetett Ladik-versek kétségtelen érdeme,

859