Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Csordás Gábor: Ladik Katalin: Ikarosz a metrón
hogy az esztétikai izoláció, a szimbólum-felajánlás gesztusai révén ezt a hiányolt egyidejűséget megteremtik, a gyanúba kevert modern költészetet mintegy emancipálják. Persze, ha nem vagyok híve a kizárólagos avantgarde-nak, lelkesedésre ettől még nem sok okom van: inkább tisztes sikerről van szó, mint eredményről. (A teljesebb igazságosság kedvéért, zárójelben, hadd fogalmazzam meg más természetű kételyemet is. Néhány „élő” Ladik-est meghallgatása-megnézése után arra is gondolnom kell, mi volna, ha valamelyik Mozart-opera szövegkönyvéről kellene véleményt írnom. A szöveget gesztusokkal, bravúros hangteljesítménnyel társitó autentikus jelenlét úgy is viszonyulhat a kötet verseihez, mint Mozart Varázsfuvolája Schikaneder butuska librettójához). Még mindig a konceptuális művészet fogalomkörén belül időzve érintenünk kell a műfajnak az utánzó játéktól az idézeten át a hommage-ig terjedő tartományait. Különösen az utóbbi kettő ugyan nem kizárólag az avantgarde tulajdona, ám azáltal, hogy a „lényeg tükrözésének” metafizikájáról ezek a törekvések eleve lemondanak, a hagyományos formákat eléggé sajátos módon átalakítják. Ha Ladik Concertojának Bartók-allúzióit Illyés Gyula vagy Nagy László hommage-verseivel összehasonlítjuk, nyilvánvaló az elvi különbség. A largo részt olvasva megszólal bennünk a Concerto fúvós-korálja („kristályba zárt színes műanyag fúvókák”), holott a bartóki műnek nincs is „largo” tétele. Az ehhez hasonló bravúros színesztéziák sorozatával Ladik nem eszmei csatlakozását tanúsítja, nem a mű lényegi megértését szorgalmazza, csupáncsak annak materiális testét helyezi át új anyagba. Hasonlóképpen, Rilke- idézete a Homo galacticus elején („Arcára van írva a varázslat. Mesél a járói, melynek gyümölcse zöld madarak.” — Ladik; „de szállt sok angyalod madárseregként / s minden gyümölcsöt még zöldnek talált” — Rilke: Az áhítat könyveiből, Csorba Győző fordítása) „csak” játékos gesztus, nem újrafogalmazása, nem továbbvitele az eredeti gondolatnak. Képzeljük el ugyanezt gipszből és igazi faágakból, „én, Rilke” aláírással! Másik Rilke-allúziója ugyanebben a poémában („az előző pillanat / nem örökre eltűnt idő hanem egy másik világ hordozója örök jelen / melyben világok sorakoznak”, — lásd Rilke Gyöngyök perdülnek szét című versét) azért keltett ellenállhatatlanul komikus hatást, mikor Rajnai András bedolgozta egyik legutóbbi televíziós meséjébe, mert csak játékos imitációja egy mély gondolatnak, ril- kézés, nem Rilke. A talált tárgy a hétköznapiság idézete is lehet. Az Inkáméit bábjátékosok ciklus egészében ilyen idézetként fogható fel. A „szürkésfehér macska” vagy „egy eléggé hegyes tárgy” szinte betegesen precíz körülírásként hat a kötet nyelvi közegében. A ciklus világirodalmi előképétől, Lee Masters Spoon River-i holtjaitól abban különbözik, hogy figuráinak tragikuma nem ábrázolt sorsukban áll. Ök, mint Mr. Wolf (2.), Istent ott észlelik, „ahol van. a fényérzékeny vasalódeszkán”. Az inkarnáció joga a bábjátékosoknak is kijár, akár csak úgy, hogy „személyiségük haláluk után / úgy élt topább , hogy Piperné puha ujjakkal / egy cukorkás dobozból”. A legfontosabb üzenetet itt sem a szöveg, hanem megírásának gesztusa hordozza. Az elmondottakból talán az is kiderült, hogy mindezekben a versekben van valami csináltság, ami abból adódik, hogy — noha önmagukban nem intellektuálisan rejtjelezettek;, inkább „automatikusak” — csak fogalmi áttétéleken keresztül közelíthetők meg. Létük indoklásához filozófiára van szükség, aminthogy Campbell konzervjei is a filozófia által válnak művekké. Hiányzik belőlük a hagyományos mi- metikus alkotások érzéki ravaszsága — álnoksága, ha tetszik —, mellyel azok egész valónkat képesek maguk alá gyűrni, foglyul ejteni, s minden filozófia érvényességi körén kívül világot teremteni. (Ebben a vonatkozásban egyébként a koncept a szocreál sematizmus édestestvére: igazsága egy levezetés érvényességére támaszkodik, s azon múlik.) Van azonban ebben a kötetben néhány olyan vers, elsősorban a Homo galacticus egyes részletei, aztán mások is (Androgin a cseresznyéskertben, hintaszékben; Hogy felragyogott, amikor felhőt végre; Ül barna tuskón; Az a nyílás a ruhádon; Saját hangján. Az olló; Ikarosz árnyéka) amelyeket igazi megrendüléssel olvastam. Főleg 860
