Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Tarján Tamás: Bereményi Géza, a drámaíró

blciózus munkásfiatalokat összegyűjtő — közönség figyelme, rokonszenve elsősorban e társulat felé fordult Budapesten, s ők voltak azok, akik párhuzamosan a kaposvári próbálkozásokat is nyomon követték, ha kellett, autóstoppal utazva egy-egy előadásra. A Huszonötödik Színház még a kaposvárinál is szorosabb kapcsolatot tartott az amatőr mozgalommal. A különböző okok miatt feloszlott miskolci Manézs Színpad tagjainak egy része a kaposváriakhoz szegődött — a Huszonötödik gárdájának pedig egyenesen a nagyobbik része verbuválódott az amatőrök soraiból, s a színház működésének egész gyakorlata is sokat átvett az amatőr mintákból: a tagokat és a szellemiséget tekintve is nagyrészt onnan töltődött föl. Itt karolták föl Cseh Tamást, pódiumot biztosítva számára, s egyéb feladatokkal is megbízva őt. Bereményi útja is ide vezetett, s az itteni bemutató reményében írta meg — Gogol nyomdakain haladva, tehát a fogódzó-keresés jellegzetes gesztusával — Orr című verses művét. Ennek érdekessége a verses forma — a dalszövegeket író, a Pannónia Filmstúdió munkatársaként pedig verses szöveget fordító Bereményi azonban jártas volt a kö- töttebb versalakban is. Ebből a kísérletből lett később a Kutyák, ami azonban már sem a megrendelőknek, sem más színháznak nem kellett. 1979 tavaszán jelent csak meg nyomtatásban, a Színház című folyóirat drámamellékletében. Szokatlansága miatt azóta sem kapott színpadot, a színházak műsortervében nem szerepel, a rugalmas Bereményi azonban átdolgozta rádiójátékká. S nem csupán élelmesség, hanem a kezdeti kísérletezések után az adekvát forma fölismerése: ezt a darabot valóban igen nehéz lenne színpadra állítani.

Aki olvasta a novellákat és a Legendáriumot, hallotta Cseh Tamás előadásában a dalokat, látott egyet-kettőt Bereményi filmjeiből, az a régi kedves ismerősnek járó kézfogással üdvözölheti — a Kutyákat. Poremba és Vetró: van, ki e neveket nem ismeri? És Fáskerti elvtárs! Igaz, ő itt nem jelenik meg, csak beszélnek róla — de majd a Légköbméterben! Bereményi-novellából véve a szót: egy zimizümit Fáskerti elvtársnak; vagy egy lillaminnyát. Ugyanígy megérdemli az üdvözlést jó ismerősünk, Kálmán, a vőlegény, és Vera, a menyasszony is, ha régebben nem is mindig így hívták őket.

Sajnos, a kézrázást nehezíti, hogy Poremba és Vetró rossz néven veszik, ha valaki fogdossa őket. Ök ugyanis halott személyek. Daisy, aki egy-egy évig mindkettőjüknek a felesége volt; aki a mostani örömapák csábításainak engedve elhagyta őket; s aki most a nálánál jóval fiatalabb vőlegény, Kálmán iránti szerelmétől űzve — alighanem e vonzalom reménytelenségét belátva — fölköti, s a biztonság kedvéért szájba is lövi magát, „előbb élő, majd halott személy”-ként szerepel. Van továbbá egy kutya.

„A levegőben van valami gyanús” — ez az író legfőbb instrukciója. Természetesen nem hullaszagra gondol, amit — Poremba és Vetró a későbbiekben oly jelentős szerepet játszó orra egyaránt érzékeli ezt — nem nyomhat el a kezükben védekezésül szorongatott virágcsokor illata sem. Morbidnak, taszítónak tetszhet sokak számára ez a valóban keresett, kiagyalt indítás, az egymást szaglászó halottak jelenete. Jellemző, amint a különlegeset keresi — az érettet, a biztos jót pótlandó — a kezdő író. Azonban olyan groteszk tapintattal adja elő a különös eseményt, hogy csak a túl finnyás ízlés találhat kivetnivalót. S dramaturgiailag is hibátlan a kezdés, hiszen a Kutyák a szimatolás drámája. A múltszaglászásé. Két férfi, aki már régen öngyilkos lett, meg egy nő, aki most vetett véget az életének, kiemel az élők sorából egy fiatalembert — a vőlegényt, Kálmát —, kutyává varázsolják, tulajdon orraikkal fölorroz- zák, hogy ez az Orr, e Koncentrált és Megsokszorozott Orr, ez az Emberkutya egy plusz három orrával eredjen a múlt illatainak, szagainak nyomába. Szagokban él itt a történelem és sors. Valami bűzlik, nemcsak Dániában, hanem Kálmán apjáéknál és Vera apjáéknál is. Az erkölcs és a kapcsolatok gépezetében mindig mindenkinél rohadt valami. Sorsunk parányi részecskéi megtapadnak a pórusokban, lerakódnak a testhajlatokban, hogy a szeretet, a gyűlölet, a közömbösség súrlódásai átvigyék őket embertársainkra is. A történelem mocskolja bőrünket. Fertőznek, s fertőzünk. „Hát itt mindenki mindenkinek mindenkije?” — kérdezi kétségbeesetten Daisy, s jellemző: aki így kiált föl, abban nem tudatosul, hogy ő valamennyi férfiszereplővel

79