Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Tarján Tamás: Bereményi Géza, a drámaíró
szerelmi kapcsolatot folytatott. Itt olyan sűrűn keresztezik egymást az életek, életutak, s olyannyira a főútvonalak közvetlen közelében torkollanak zsákutcába sorsok, hogy a cselekedetek és következmények soha nem maradnak az egyes ember magánügyei. Ami történt, mások és más nemzedékek gondolkodását, életét is meghatározza. Vár, Baross utca, pruszlik, „Kétszer kettő néha öt” — a szerző csak ennyivel, s a nevekkel utal Magyarországra. Több díszlet és kellék nem szükséges. A darabnak sokkal jobb és meghökkentőbb az ötlete, mint a kidolgozása. Egyes részei sokkal jobbak, mint egésze. Nem színszerű, hanem szagszerű. Ami gyanús a levegőben volt, ott is marad. Esemény mindössze kettő van: Kálmán kutyává alakulása, majd visszaváltozása. Az elmondás, felidézés, elbeszélés, emlegetés, kifejtés terpeszkedik a drámai történet rovására, ötvennyolc, mindenfajta tagolás, felosztás nélkül gépelt oldal a mű szövege, látszatra, formára egyfelvonásos, terjedelemre viszont „egész estét betöltő”. A színházon múlik, hogy — ha játssza — miként játssza. A hazai gyakorlatot ismerve félőközépen kettévágva, szünettel ízesítve tálalják majd ezt a nehéz falatot. Pedig nem elvágni, hanem kivágni kellene belőle: húzni. A Kutyák túlméretezett egyfelvonásos, amelynek biztosan javára válna a szakszerű kurtítás. Ha a Kutyákban akad is gyönge, zavaros, ügyetlenebbül megírt részlet, egészében a drámaíró jó esélyeit ígéri. Az írói világ és szemlélet egységességéért, a mitologikus szervezettségű élményanyag gazdagságáért, a mélyebb, nyelvi-stiláris humorért dicsérhető. Mesterségbelileg olyan, mint a félkész termék. Különösen Kálmán és Vera alakjában érződik ez. ök volnának a mindenkori fiatalok: a lázadók, a hagyománnyal szembeszegülök, az egyénit, különöset, újat akarók — akiknek orra eddig nem érzett illatokra vágyik. Kálmán szolgasága, érzékenysége, céltudatossága, Vera szertelen természete, szókimondása és fölismerései — ezek az ellentétes tulajdonságok — mégsem kapnak és mégsem adnak határozott körvonalat. Valóban csak a „mindenkori fiatalok” maradnak, s a „színes hatvanas évek” eseménytörténetébe nem nő bele a sorsuk. Holott Bereményi épp az utóbbi egy-másfél évtized ironikusan színezett elemző bemutatásában nyújtotta eddig a legtöbbet. A különös ötlet, az érdekes felszín csillogó, mozgékony életet él, de még nem mindig képes a mögötte kétségtelenül működő erők lüktetését, dinamizmusát átvenni. Az amatőr Orfeo együttes számára íródott még egy darab — Poremba címen — de a Kutyák táján már a hivatásos színházak felé kanyarodott az amatőrök közt addig inkább mennyiséget, mintsem minőséget produkáló drámaíró útja. Tehetséges, de színműíróként éretlen alkotót invitál, szerződést és dramaturgiai segítséget kínálva, a Vígszínház. „... éreztem, hogy vannak bizonyos színházi tapasztalataim, noha magamnak sem tudom pontosan megfogalmazni. Nem értettem és ma sem értek a színházhoz, elméleti kijelentésekre nem vállalkoztam soha. Csak személyes tanulságaim vannak, túl különösek ahhoz, hogy teoretikusak legyenek” — fűzte a Kutyákhoz a szerző, aki korábban alig járt színházba, s a látott előadásokról sem őriz mélyebb emlékeket; csak újabban — már maga is drámaíró — ül be a zsöllyébe, vagy kerül egy-egy előadás után olyan lelkiállapotba, amely azonnal, közvetlenül inspirálja az írást. (Persze, ha hinni lehet állításainak: egyrészt, mert a fiatalabb írók általában szeretik kissé pózolva szidalmazni általában a művészetet és becsmérelni saját művészi élményeiket is; másrészt, mert Bereményi a legőszintébb kijelentéseket egy legendás-mitologikus szervezettségű rendszerben helyezi el. Élete és munkássága között a lehető legszorosabb a kapcsolat. Bizonyíthatja ezt például az az ambíció, amely a Legendárium, mellett két hanglemez, az Antoine és Désiré, valamint a Fehér babák takarodója borítójára is tétetett saját fényképeket. Utóbbin az „A./6. TEN YEARS AFTER (amiben TF-nek 1969-ben megvilágosodása támad, tisztán látja magát 1979-ben, az adott pillanatban, kiabál a sötétben, mert a mosókonyhában nincs villany, csak az utcai neonok fénye szűrődik be, és elhatározza, hogy minden másként lesz, nem úgy, ahogyan mutatkozik)” dalmagyarázó szövege mellett Bereményi Géza és Cseh Tamás portréja látható. Mintegy ők a TF, a Tékozló Fiú. Az élet majdhogynem közvetlenül tolul az irodalomba, az irodalom majdhogynem közvetlen életalakító funkcióval bír. Egyébként Bereményi a viszonylag ritkán és megfontoltan 80
